„Egyetemi ember vagyok, és mindig az akartam lenni”

Dr. Németh Péter kulcsszerepet játszott a pécsi immunológiai és biotechnológiai kutatások megteremtésében és magas színvonalra emelésében, emellett pedig kritikus időszakban, az egyetemi integráció utáni években töltött be vezető tisztségeket az orvoskaron. A mai napig lelkesen dolgozó professzor szerint az oktatást, a kutatást és a betegellátást nem szabad elválasztani egymástól.

 

Stemler Miklós írása

 

- Szombathelyen született és végezte a középiskolát, ám ezután azonnal a bő kétszázötven kilométerre fekvő Pécsre került. Mi hozta ide?

- Az egyszerű válasz erre idekerülésem évében, 1966-ban keresendő, illetve az akkor dívó körzetesítésben. Annak idején nem lehetett eldönteni szabadon, hogy ki hová akar egyetemre menni; Szombathely például Pécshez tartozott, nem pedig a valamivel közelebbi Budapesthez. Lehetett máshová is jelentkezni, de akkor az ember kapásból hátránnyal indult. Azonkívül Pécs nem volt teljesen ismeretlen terep számomra, éltek itt rokonok, és ennek köszönhetően ismertem és szerettem a várost.

- Ez megmagyarázza Pécset, magát az orvosi egyetemet viszont még nem. Mennyire volt egyértelmű annak idején a pályaválasztás?

- Szombathelyen egy meglehetősen kemény középiskolába, a Nagy Lajos gimnáziumba jártam, amely országosan is jó hírűnek számított annak idején. A szigorú légkör miatt nem volt mindig feltétlenül jó dolog odajárni, ám a fejünkbe vert tudás miatt kétségkívül hasznos volt. Eredetileg a premontrei rend gimnáziuma volt, és a hatvanas években is érződött ez az iskolán, több akkori tanár volt még hajdan a rend tagja. Az iskola régi hagyománya, hogy a tanárok csak az ott érettségizők közül kerülhettek ki. Bár humán tagozatos osztályról volt szó, engem mindig is a biológia érdekelt, de biológia szakra nem akartam menni, mivel az akkor csak tanári szak volt, nem kutatói, és a tanári pálya sosem vonzott. Így kerültem az orvosi egyetemre, és itt is ragadtam – most már több mint ötvenegy éve.

- A tanári pálya tehát nem vonzotta, ám mi volt a helyzet az orvosival? Praktizáló orvos kívánt lenni, vagy akkor is már a kutatás érdekelte jobban?

- A gimnáziumból frissen idekerülve az ember nem volt tisztában ezekkel a különbségekkel. Bár jó voltam a humán tárgyakból, a biológia érdekelt igazából, és mindig is szerettem a dolgokat az aktuális fősodortól némileg eltérő módon csinálni. Ez megmutatkozott a felvételi idején is, és talán ez volt az egyik oka a felvételemnek. Annak idején az egyetemek saját maguk állították össze az írásbeli felvételi anyagát, és Ernst Jenő professzor szeretett trükkös fizikafeladatokat írni. Az egyik feladatnál láttam, hogy a hagyományos megoldás rengeteg számolást igényel, ám van mód egy egyszerűbb alternatív megoldásra is. Megoldottam így, és épp elkezdtem volna kiszámolni hagyományos módon is a feladatot, amikor a teremben körbejárkáló Ernst professzor odaért hozzám, és ránézett a papíromra – persze fogalmam sem volt még akkor arról, hogy ki ő. „Te add be!” – mondta, pedig akkor még nem is végeztem az összes feladattal. A dolgok máshogy csinálásának vágya aztán az egész pályámon végigvonult.

- Több mint fél évszázada oktat és kutat itt. Felmerült ennek lehetősége önben a felvételi  pillanatában?

- Nem volt bennem akkoriban szándékos elhatározás azzal kapcsolatban, hogy itt akarok maradni, ezek a dolgok csak úgy jöttek. Remek helyen kezdtem el a kutatómunkát diákkörösként, majd intézeti orvosként Romhányi professzor alatt – az irodámban itt is van egy általam készített fénykép róla, és a korábbi széke is, amit megmentettem annak idején az intézetből és restauráltattam. Egyértelmű volt számomra már diákkörös koromtól kezdve, hogy az oktatás-kutatás és a betegellátás, illetve esetemben annak diagnosztikai része szorosan összefügg, és ezt végig megőriztem a pályám során. Élveztem a munkát a tiszta kutatóintézetekben is mind Szegeden, mind később Dallasban, mégis egy idő után hiányérzet támadt bennem. Hiányoztak a hallgatók, hiszen ők teszik fel a legjobb kérdéseket, amelyek egyébként nem jutnának eszünkbe, a diagnosztika pedig újabb és újabb ötleteket ad. Egyetemi ember vagyok, és mindig is az akartam lenni, amint diákkörösként megtapasztaltam ezt.

- Szóba került már a Szegeden töltött két év, amely fiatal kutatóként sorsfordító volt a pályáján, hiszen itt mélyedt el először az akkoriban óriási fejlődésen áteső immunológiában. Hogyan került oda?

- Mindez szintén Romhányi professzornak, illetve az utódjának, Kelényi professzornak köszönhető. Romhányitól tanultam, hogy a kutatáshoz folyamatosan szükség van új módszertanokra, nem elég leülni a könyvtárban, követni kell a legújabb módszereket, és a laboratóriumban elsajátítani őket. Az elméleti és a módszertani fejlődés egymásra épül, az egyik mindig megelőzi a másikat. A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjában eltöltött két év ezért volt annyira fontos számomra: rengeteg új ötlettel és új módszerrel találkozhattam. Ehhez hozzátartozik, hogy ebben az időszakban az egyetemek szegényházaknak számítottak az akadémia kutatóintézetekhez képest, az itteni intézetek műszerezettségét össze se lehetett vetni akadémiai társaikkal. Az egyetemeken hihetetlenül nehéz volt bármit beszerezni, és az akadémiai intézetekben többnyire a légkör is teljesen más volt, már akkor nemzetközi szemlélet uralkodott ezeken a helyeken. Ez az UNESCO/UNDP ösztöndíjnak köszönhető két év majdhogynem felért egy külföldi tanulmányúttal, sőt: a szegedi intézet kifejezetten jól felszerelt volt nemzetközi összehasonlításban is. Az odakerülésem előzménye egyébként az volt, hogy Romhányi professzor nyugdíjba vonulása után az őt követő Kelényi professzor új kutatási irányvonalat indított, amelyhez részemről elengedhetetlenül szükségesek voltak az immunológiai ismeretek. Ám a Szegeden tanultak révén arra is rá kellett döbbennem, hogy annyira komplex ez a terület, hogy nem lehet összeegyeztetni a korábbi kutatási témámmal, ráadásul sokkal izgalmasabbnak is találtam ezt az irányt, így e mellett döntöttem.

- Mindez pedig nem csupán önről szólt, hiszen Pécsre visszaérve egy immunológiai kutatócsoport összehozásába is belefogott, amelyből aztán néhány évvel később megszületett az önálló Immunológiai Intézet. Mi volt ennek a menete?

- Kelényi professzorral eltérő elképzeléseink voltak a követendő kutatási irányok kapcsán, így aztán előbb-utóbb felmerült a különválás gondolata is. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy a nyolcvanas években beindult a pályázati rendszer a magyar egyetemeken is, amely teljesen új dolog volt annak idején a kommunista tömbben. A mindig elégtelen és protekcionista bázisfinanszírozás mellett így volt lehetőség egyéni eredmények alapján pályázatok beadására. Mindez pezsgést indított el az egyetemeken, hiszen nem csak a jól ismert nagy nevek részesülhettek a forrásokból, hanem a fiatalabb tehetségek is – ráadásul a munkát számon is kérték. Ez az egész magyar tudományos életet felrázta, kifejezetten jó időszak volt a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig. Nem nagy összegekről volt szó, de mindig megtaláltuk a hasznukat, és aztán a rendszerváltást megelőző években a külföldi lehetőségek is kinyíltak, én is akkor men-tem ki az Egyesült Államokba.

- Mindehhez persze szükség volt egy csapatra. Volt fogadókészség az új immunológiai ismeretekre Szegedről való visszatérése után?

- A hallgatók körében igen, ezért is gondolom, hogy az oktatást és a kutatást nem szabad szétválasztani egymástól. Hamar jelentkeztek nálam tudományos diákkörösök, és a lelkesedés túl is lépett a hagyományos oktatási kereteken, miután többen megkértek, hogy az órákon kívül is foglalkozzunk a témával. Ennek az is oka volt, hogy az akkori tananyagokban a korszerű immunológia alig szerepelt, hiszen néhány év leforgása alatt akkora fejlődés történt ezen a területen, amit lehetetlen volt követni a tankönyvekben, ezt csak az tudta nyomon kísérni, aki teljes egészében az immunológiára koncentrált. Hétfő esténként a kollégiumi klubban tartottam az immunológia előadásokat és  beszélgetéseket – azért épp hétfőn, mert annak idején aznap szünnap volt a tévében. Kellermayer Miklós  professzort és engem hívtak meg a hallgatók, minden héten felváltva tartottuk az előadásokat. Ő molekuláris szemléletű biológiáról beszélt, én pedig az immunológiai előadásokat vittem – lényegében ezekből az estékből nőtt ki maga az immunológia alapjai tantárgy és az intézet. Ennek létrehozására az Egyesült Államokból való visszatérésem után került sor 1991-ben, amikor az intézetvezetőm, Kelényi professzor már rektor volt, és azt javasolta, hogy hozzak létre egy önálló intézetet – eddig a Kórbonctani Intézet keretein belül nem önálló tanszékként működött az Immunológiai és Biotechnológiai Laboratórium. Ekkor került be az orvosi alapképzésbe is az immunológia alapjai tantárgy az akkor oktatási rektorhelyettesként dolgozó Kellermayer professzor jóvoltából, először a magyarországi orvosegyetemek közül – később az általunk kidolgozott tematikát vették át a többi orvosi egyetemen.

- Az intézet létrehozásának közvetlen előzménye volt a kétévnyi dallasi vendégkutatói munka. Mennyire volt ez hasznos tapasztalat a későbbi intézetvezetői feladat kapcsán?

- Sümegi Balázs professzor közvetítésével egy kiváló, nagynevű kutató – Paul A. Srere  professzor – laborjában dolgozhattam a dallasi biokémiai intézetben. Szemléletben és problémamegoldó képességben nagyon sokat adott ez a két év.  Tudományosan akkor már mondhatni rendben voltam, sok nemzetközi publikáción voltam túl, de az ott tapasztaltakat azonnal fel tudtam  használni az intézet elindításához, és szerintem ez nagyban hozzájárult annak fejlődéséhez. Egy szűk csapattal indultunk, amely a korábbi diákköröseimből nőtt ki, és azóta is fontosnak tartom a helyi nevelést – talán még a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumból hoztam ezt magammal.  Könnyebb a közös munka azokkal, akikkel már diákkora óta ismeri egymást az ember, sokszor fél szóból is megértjük egymást.

- Az immunológia terén lezajlott óriási fejlődésről már beszéltünk, ám ha jól sejtem, ez a fejlődés sokszor újabb és újabb kérdésekhez vezet.

- Minden bizonnyal még kutatók több nemzedéke számára jelent kihívást ez a terület. Ám a tudásanyag robbanásszerű növekedését jól jelzi, hogy a hatvanas évek vége és a kétezres évek első évtizede között orvosi-élettani területen több Nobel-díj járt immunológiai felfedezésekért, mint a többi orvostudományi területért együttvéve. Emellett ezek a felfedezések a gyakorlatba is gyorsan átkerültek. Az intézetben ezért volt jelen mindig is a biotechnológiai profil, és most is sokat dolgozunk azon, hogy a diagnosztikába átültessük a legfrissebb eredményeket.

- Adódik a kérdés, hogy egy vidéki magyar egyetem mennyire tud a világ élvonalába kerülni és maradni egy ennyire tudás- és technológiaigényes területen.

- A rendszerváltás, illetve a korábbi COCOM lista eltörlése szó szerint megnyitotta a világot annak idején előttünk, hiszen korábban egy pipetta beszerzése sem ment egyszerűen. Aztán a világbanki támogatással megvalósult felsőoktatási felzárkóztató program óriásit javított az egyetemek műszerállományán, és a tudománypolitikában is egyre inkább hangsúlyt kaptak az egyetemi  kutatóintézetek, ahol valódi szakmai műhelyek alakulhattak ki. A mostani lehetőségeket össze sem lehet vetni a harminc-negyven évvel ezelőttiekkel. Sokat dolgoztam én is annak idején a műszerállomány összegyetemi fejlesztésén, amikor megnyíltak ezek a lehetőségek, és ez az egyes intézetek között is sokkal szorosabb együttműködést eredményezett.

- Milyen volt megélni belülről ezt az átalakulást?

- Ma már megérteni is nehéz a hatvanas-hetvenes évek tudományos környezetét. Egy neves biokémikus, r. Dévényi Tibor írt erről annak idején egy remek szatírát Dr. Ezésez Géza karrierje címen többek között arról, hogy a komolyabb műszereket szent tárgyként, fétisként és totemként kezelték, amelyekhez csak a kiválasztottak nyúlhattak, avagy esetenként ki sem bontották őket. Ez a rendszerváltás környékén néhány év leforgása alatt nyomtalanul eltűnt, és nyugati mintákon alapuló tudományos kutatói élet alakult ki, amelyben versenyezni kell, és a protekcionizmus sokkal kisebb szerepet játszik. A személyes kapcsolatoknál fontosabb a tehetség, hiszen a rangos nemzetközi folyóiratok bírálóbizottságainál nem érnek semmit az ismeretségek. Nem kívánok vissza semmit a korábbi világból.

- Az Immunológiai és Biotechnológiai Intézet szó szerint nagyra nőtt az elmúlt huszonhat évben, amit a néhány évvel ezelőtt átadott új épület is szimbolizál. Mennyire volt harmonikus ez a fejlődés?

- Őszintén mondhatom, hogy itt az egyetemen, és az országos fórumokon is csak segítőkészséggel találkoztam, esetleg közömbösséggel, de rosszakarattal sohasem. Az egyetemi szellem része ez a betyárbecsület is, hogy segítünk egymásnak, és felismerjük a közös érdeket, még akkor is, ha nem mindenben értünk egyet.

- Az intézetvezetői tisztség mellett az egyetemi, illetve a későbbi orvoskari közügyekben is egyre nagyobb szerepet vállalt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

- A két egyetem összevonását annak idején nehezen éltem meg. Része voltam annak a tárgyalócsapatnak, amely az akkori POTE és JPTE integrációját készítette elő, és sikerült is mind a két félnek megfelelő megállapodást tető alá hozni, amelyet aztán az akkori oktatási minisztérium arrogáns módon felülbírált, és kari struktúrába kényszerítette az integrációt. Nagyon nehéz volt napirendre térni e felett, hiszen az oktatási-tudományos és gazdálkodási paraméterekben egyértelműen a POTE volt a jobb, mégis kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk. Ezután kezdtünk azon dolgozni, én immár dékánhelyettesi pozícióban, hogy orvos-rektort juttassunk az összevont egyetem élére Lénárd László professzor személyében. Nem hiúsági kérdés volt ez, hanem a túlélésről szólt: az integráció után azonnal hatalmas forrásmegvonással kellett szembenézni, miután egyszerűen más célokra csoportosították át az általunk megtermelt pénzt, így lettünk egy nyereséges egyetemből veszteséges kar. Óriási küzdelmeket vívtunk az akkori rektori vezetéssel, ám ismét meg kell jegyeznem, hogy a heves nézetkülönbségek és intenzív viták ellenére a személyes jó viszony az akkori rektorral (Tóth József professzorral) végig megmaradt. Mindenesetre a következő választáson Lénárd Lászlót sikerült rektorrá választatni, ami sokat javított a helyzetünkön. Eközben újra kellett szervezni a kari adminisztrációt, mind dékánhelyettesként, mind később dékánként sokat dolgoztam ezen.

- Dékánsága ráadásul egybeesett a felsőoktatást is sújtó megszorításokkal a kétezres évek második felében. Ha jól sejtem, ez sem lehetett egyszerű menet.

- 1,3 milliárdos hiánnyal vettem át a kart annak idején, így konfliktusos döntéseket is meg kellett hozni, például összevonni az addig külön gazdálkodó és külön adminisztrációval bíró angol, német és magyar programokat. Az idő engem igazolt, hiszen a dékáni ciklusom végére ez az 1,3 milliárd forintos hiány négyszázmilliós pluszba fordult át, szakemberek elbocsátása nélkül, köszönhetően a belső racionalizálásoknak és a kemény összegyetemi tárgyalásoknak. Fontosnak éreztem emellett a kar presztízsének és önbizalmának növelését, nem csupán kifelé, hanem befelé is, hiszen az integráció az anyagi körülményeken túl erre is csapást mért. Sok mindent sikerült ezek közül megvalósítani a régióban működő cégekkel való együttműködés révén, ilyen beruházás volt például a bejárat és az aula megújítása. Fontos volt ebből a szempontból az Erzsébet-szobor felállítása is, illetve a Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemen az orvoskari alapítás kilencvenedik évfordulójának megünneplése, hogy ezzel is demonstráljuk a hagyományainkat és az elért eredményeinket. A Művészeti Karral együttműködve az elméleti tömb korábban kissé sivár tereit és az épület előtti parkot fiatal művészek alkotásaival sikerült intelligensebbé tenni. Ezeket tartom fontos eredményeknek: a kar gazdaságilag növekedő pályára került, és az önképe is meg változott az integrációt követő sokk után. Ez persze rengeteg munkával és konfliktussal járt, nem véletlen, hogy nem kívántam egy újabb ciklust vállalni.

- Milyen érzés volt a dékánhelyettesként és a dékánként töltött majdnem egy évtized után visszatérni az intézetbe a kutatáshoz?

- Nagyon felszabadító. A publikációim számán és az impakt faktorok alakulásán jól lehetett követni, hogy mikor hagytam fel a dékáni munkával, utána azonnal meglódult a tudományos teljesítményem. Jó érzés volt visszatérni ide, és újra a fiatalokkal és a szakmával foglalkozni elsősorban. A mai napig rendkívül élvezem.

- Korábban elhangzott már, hogy az immunológia a kutatók következő nemzedékei számára is elegendő felfedeznivalót tartogat. Hogy látja a pécsi intézet perspektíváit és benne az ön szerepét?

- Ez a szekér fut most. Sok felfedezés eredményét tudjuk beültetni a gyakorlatba, és folyamatosak az új kutatási eredmények, ma is gyorsan fejlődik ez a tudományterület. A magam részéről nemsokára betöltöm a hetvenet, ami nyilván behatárolja a lehetőségeimet. Emellett nemrég kezdtem bele egy új kutatási témába fiatal kutatókkal. A védőoltások hosszú távú hatékonyságát vizsgáljuk. Az általunk fejlesztés alatt álló módszerek révén remélhetőleg a háziorvos vagy az egészségügyi hatóság szakembere is képes lehet arra a közeljövőben, hogy egyszerű teszt segítségével felmérje, szükség lehet-e az újabb immunizációra. Nemcsak gyakorlati haszna van ennek a fejlesztésnek, hanem nagy elméleti potenciál van ebben a kutatásban az immunológiai memória tanulmányozásának területén, és persze továbbviszem a nekem kedves régebbi témákat is, mint pl. a fiziológiás és kóros autoimmunitás kapcsolat, amíg lehetőségem lesz rá.

- Ha az intézet létrejötte előtti időszakot is idevesszük, akkor jóval több mint harminc évet töltött az életéből a pécsi immunológiai és biotechnológiai kutatás-oktatás megteremtésében és fejlesztésében. Milyen érzés volt átadni a stafétabotot?

- Sosem voltak szimpatikusak számomra azok, akik két kézzel kapaszkodnak a székbe, és még akkor is meg akarják mondani, hogy mi történjen, amikor már nem az ő dolguk, hanem a következő generáció feladata. Az intézetvezetői tisztségem lejárta után már nem szóltam bele a lényeges döntésekbe – persze, ha megkérdeztek, örömmel segítettem. Nem aggódom a jövő miatt: jó irányba mennek a dolgok az intézetben.