Dr. Komka Veronika 2001-ben kezdte meg tanulmányait a pécsi orvoskaron, és 2007-ben szerzett diplomát. Hálával és szeretettel emlékszik oktatóira, mentoraira, akik nem pusztán a tudást adták át és szakmai tanácsaikkal, útmutatásaikkal segítették, de nehezebb élethelyzeteiben is mellé álltak. Alma materének a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ II. sz. Belgyógyászati Klinika és Nephrológiai, Diabetológiai Centrumát tartja, ott kezdte rezidensképzését, majd gyakornokként is ott dolgozott. Izraelbe 2011-ben családi okok miatt ment a férjével - aki ugyancsak a pécsi orvosin, az angol programban végzett -, ám végül úgy döntöttek, hogy ott rendezik be közös életüket. A jelenleg háziorvosként praktizáló belgyógyász szakember azonban nem felejtette el a szülőhelyét és egykori tanárait, diáktársait sem: az alumni-rendezvényekre rendszeresen hazatér, sőt, a szervezésükben is aktív szerepet vállal.
Schweier Rita írása
- Milyen volt a szülővárosában egyetemistának lenni?
- Annak idején kisebb volt a hallgatói létszám, mert még nem létezett német program, és az angol évfolyam is jóval kevesebb diákból állt. Mindenki otthon érezhette magát az egyetemen, mert ismerős arcok vették körül az embert. A campus mellett a magunkénak éreztük Pécs városát is, én főképp, hisz a szülővárosom.
- Voltak olyan oktatók, akik nagy hatással voltak Önre?
- Igen, többen is. Az első igazán mély benyomást dr. Schmleczer Matild tette rám a 2-es belklinikán, a harmadéves nyári belgyógyászat-gyakorlat során, aki angyali türelemmel javítgatta a kissé döcögősre sikerült betegfelvételeinket. Időt nem sajnálva, újra és újra magával vitt minket, hogy csiszoljuk fizikális vizsgálati készségeinket, és segített abban is, hogy magabiztosakká váljunk a nehézséget jelentő máj- és léptapintásban. Mindig volt ideje és egy-egy kedves szava a betegeihez, a hozzátartozókhoz és a kollégákhoz is. Az orvosi szobában elhangzó beszélgetéseket a rá jellemző fanyar, de udvarias humorral színezte.
Dr. Harmat Zoltán radiológus főorvos szintén remek oktatónk volt. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt, ami nagy hatással volt ránk, és általa a radiológiát is megszerettük. Amikor vizsgáztunk, együtt izgult velünk, két intervenciós beavatkozás között ki is jött hozzánk, hogy megtudja, hol tartunk. Mély benyomást tettek rám dr. Nagy Judit professzor asszony legendás előadásai is, és nem feledem a preklinikum oktatóit sem. Dr. Tamás Andrea professzor asszony ötödéves TDK-s hallgatóként vezetett be az anatómia világába. Rá nem pusztán tanárunkként, de mentorként és barátként is tekinthettünk. Nagyné dr. Bíró Valéria a kórélettan iránt ébresztette fel bennünk az érdeklődést és a lelkesedést, dr. Gömöri Éva pedig a patológia világát tárta fel előttünk.
- Oktatóival ma is tartja a kapcsolatot?
- Sajnos ez nehézkes, amiatt is, mert többen már nem élnek.
- Rendszeres alumni-rendezvényeik arról tanúskodnak, hogy a hallgatótársaival szoros kapcsolatot ápol, és ezeknek a szervezésében is komoly részt vállal.
- Ez így van. Életre szóló barátságok szövődtek az egyetemi évek alatt, és ezeket fontos fenntartani, ápolni. Csodálatos érzés, hogy hazautazva a család mellett a barátaink is várnak minket, akik mindig szakítanak ránk időt. Együtt szervezzük a nyaralásainkat is. A férjem révén, aki angol programos hallgató volt, a világ legkülönbözőbb országaiban tudunk egymással találkozni.
Az alumnival egyébként Somodi Klára révén kerültünk kapcsolatba, rajta keresztül ismerhettük meg ezt a remek lehetőséget. A programok módot nyújtanak arra, hogy időről időre megújítsuk a munkaterhelés miatt esetleg megkopott barátságokat, továbbá lehetőséget teremtenek arra is, hogy a jelenlegi hallgatók betekintést nyerhessenek a jövőjükbe.
- A már említett belgyógyász-gyakorlat során dőlt el, hogy ezt a hivatást választja?
- A gyakorlat nagy szerepet játszott abban, hogy megszeressem ezt a szakterületet, de igazán hatodéves koromra ért meg bennem a döntés, hogy belgyógyász legyek. B-tervként ott volt a radiológia is, ha netán nem sikerülne bejutni a belgyógyászati képzésbe.
- Kik voltak a mentorai a pályája kezdetén, és milyen kihívásokkal szembesült?
- Az alma materem a 2-es belklinika volt, ott kezdtem a rezidensképzést, majd gyakornokként is ott dolgoztam. Valamilyen formában a klinika összes dolgozója a mentorom volt, mindenki a maga területén. Remek szakorvosok keze alatt dolgozhattam, kiváló gyakornokokkal vállvetve, és válogatott ápoló személyzettől tanulhattam meg a gyakorlati és manuális készségeket. Sokat köszönhetek Nagy Dezsőné Katalinnak, a klinika legendás adminisztrátorának is, aki rászoktatott a rendezett adminisztrációra. Mindig volt valaki, aki felkarolt, ha elcsüggedtem. Sosem feledem, hogy az akkor már nyugdíjban lévő dr. Nagy Judit professzor asszony többször elcsípett minket a folyosón, ha látta, hogy kimerültünk, leültetett minket a szobájában, és egy csésze tea mellett elbeszélgetett velünk. Dr. Wittman István professzor úr is gondoskodott a képzésünkről, és még azután is támogatott, miután elhagytam a klinikát. A legjobb szakorvosoktól tanulhattam: dr. Kovács Tibortól, dr. Pintér Istvántól, dr. Wágner Zoltántól, dr. Sági Balázstól, dr. Fábián Györgytől, és együtt gyakornokoskodhattam dr. Molnár Gergővel.
- A férjével mikor és hogyan ismerkedtek meg?
- Ötödévben, egy barátnőm révén.
- Izraeli származása játszott szerepet abban, hogy ott rendezték be az életüket?
- Családi okok miatt jöttünk egy évre Izraelbe 2011-ben. Mivel ez az ok, ez a probléma nem oldódott meg egy év alatt, ezért megváltoztattuk a terveinket és végül itt maradtunk.
- Nehéz volt elhagyni a szülőföldjét?
- Igen, nagyon, annak ellenére, hogy jól beszéltem németül és angolul is. Mindig otthon képzeltem a jövőmet. Sokszor van honvágyam, holott már 15 éve élünk Izraelben. Megtanultam héberül is. Itt vagyok itthon, de Magyarország az otthonom.
- Három gyermekük született, ők mennyi idősek?
- Dani fiunk 11, Gál fiunk 7, a kislányunk, Elinor pedig 5 éves. Nem határoztuk el előre, hogy hány gyermekünk lesz. A két fiú után úgy döntöttünk, hogy adunk esélyt egy kislánynak is, és sikerült.
.jpg)
- Gyermekeik milyen nyelveken beszélnek?
- Mindhárman kétnyelvűek, Dani már angolul is folyékonyan beszél. A környezetüktől függően, gond nélkül váltogatják a nyelveket.
- A férje mely szakterületen dolgozik?
- Felnőtt-, gyermek- és serdülőkori pszichiátriai szakvizsgája is van, jelenleg gyermek- és serdülőkori pszichiáterként dolgozik. A Közel-Kelet legnagyobb kórházában, a Sheba Medical Center Tel HaShomer Kórházban vezeti a figyelemzavaros gyerekek járóbeteg-szakellátását, emellett a gyermekpszichiátriai járóbeteg-szakellátás igazgatóhelyettese is.
- Ön belgyógyászként dolgozik?
- Miután letettem a belgyógyászat szakvizsgát, háziorvosi minőségben vettem át az apósom rendelőjét.
- Mennyiben mások ott a körülmények, a beteganyag, az ellátás mikéntje, mint itthon?
- Izraelben két nagyobb és két kisebb egészségbiztosító társaság kezében van az egészségügyi ellátás. Én az egyik nagyobb társasággal állok szerződésben, amelyik a járóbeteg-ellátást a magánvállalkozó orvosok magánrendelőiben oldja meg. Büszke vagyok arra, hogy ettől az egészségbiztosítótól tavaly elnyertem a "Kiváló orvos" kitüntetést. A betegek tekintetében nincs nagy különbség, a betegségek esetében azonban már igen, hiszen itt számolnunk kell a jellegzetes közel-keleti betegségekkel és fertőzésekkel is, mivel ez egy bevándorló ország.
- Nehezen szokott bele az ottani létbe?
- Igen, meglehetősen nehéz volt. Az itteni emberek nagyon közvetlenek és kedvesek, ugyanakkor lobbanékonyak, és az egyeztetett időpontokat is meglehetősen lazán kezelik. Amikor azonban gond van, akkor mindent hátrahagynak és segítenek, az idegeneknek is.
- Anyaként küzdelmes lehet az orvosi lét.
- Valóban. Igazán az az időszak volt nehéz, amikor gyakornokként dolgoztam és ügyeltem. Az ügyeletek itt jóval megterhelőbbek, mint otthon. Fáradtan hazatérve sem tudtam pihenni, mivel a kicsi fiam alig várta, hogy pótolja a hiányomat. Háziorvosként könnyebb a dolgom, bár a délutáni, illetve az estébe nyúló rendelések azért kihívást jelentenek.
- Vannak esetleg szakmai együttműködéseik a pécsi belgyógyász kollégákkal?
- Inkább emberi kapcsolatok maradtak. Dr. Molnár Gergő professzor úrral például rendszeresen levelezünk, különösen az ünnepek környékén. Ha otthon vagyok, akkor el is látogatok a klinikára.
- Dolgoznak más magyar orvosok is Izraelben?
- Igen, bár inkább az idősebb nemzedékből, a fiatalok nemigen jönnek ide. .
- Milyen gyakran látogatnak haza?
- Évente kétszer biztosan, de van, hogy háromszor is jövünk az édesanyámhoz és a testvéremhez. Mindig izgatottan készülünk haza a gyerekekkel. Az álmaink között szerepel az is, hogy nyugdíjasként az év felét Magyarországon töltjük majd a férjemmel.
Fotók:
dr. Komka Veronika