atv.hu - 2015-10-18
Az iskolázatlanságból való kitörés – ha egyáltalán megtörténik – többnyire lépésenként szokott lezajlani: jó esetben a gyerek már eljut a szakmunkás bizonyítványig, az unoka az érettségiig, a dédunoka pedig a diplomáig. Orsós Zsuzsa biológus, rákkutató egyszerre tette meg a nagy ugrást: szinte írástudatlan szülők gyermekeként lett a Magyar Tudományos Akadémia első roma ösztöndíjas kutatója. Szívügyének a romák lesújtó egészségi állapotának a javítását tekinti. A Hetek interjúja.
Út az Akadémiáig: egy roma rákkutató története
Kezdetektől támogatta Önt mindenki?
– Az általános iskolában voltak olyanok, akik kezdettől biztattak, egyenrangúként kezeltek. De nem mindenki: emlékszem, az osztályfőnököm nyolcadik osztályban le akart beszélni az érettségiről, ő szakmunkásképzőbe küldött volna, annak ellenére, hogy végig színjeles tanuló voltam. Szerencsére a kémiatanárnőm ajánlott Pécsett egy erős szakközépiskolát, ahol aztán vegyésztechnikus végzettséget szereztem.
Sok múlik a tanárokon?
– Igen, hiszen gyakran maguk a szülők sincsenek tisztában a továbbtanulási lehetőségekkel, meg féltik is a gyerekeiket kollégiumba elengedni, ezért őket is meg kell győzni. Jó példa erre, hogy még a saját nővérem sem engedte el a fiát a 100 kilométerre lévő Gandhi Gimnáziumba, inkább egy közelebb lévő szakmunkásképzőt végzett el, pedig többre lett volna képes.
Sajnos nagyon meghatározó az életút szempontjából az iskolai közeg, ahova a gyerek kerül, különösen Magyarországon.
A tanároknak óriási szerepe van abban, hogy ki tud kiemelkedni, megfelelő végzettséghez jutni, munkát találni.
Családjában volt más diplomás?
– Nem, még a testvéreimnek sincs érettségijük. Egy kis faluból, Németkérről származom, a szüleim pedig egyszerű munkásemberek, gyakorlatilag írástudatlanok. Én vagyok a legkisebb, hetedik gyermekük. Kezdettől fogva szerettem tanulni, már az első osztály végén könyvjutalmat kaptam, amitől meglepődtek, mert addig egy gyerek sem kapott nálunk könyvet. A szüleim innentől kezdve nagyon büszkék voltak rám, és elhitték, elfogadták, hogy nekem más az utam.
Ha hazamegy, nem lóg ki nagyon közülük?
– Nem, ugyanúgy szót értünk egymással, mint régen, ők a családom. A képzettség ezen nem változtatott. Én ugyanúgy vállalom, hogy cigány vagyok, és nem szégyellem őket. Nagyon büszkék rám, ahogy az egész falu is. Időközben az utánam jövők is kedvet kaptak a tanuláshoz: több unokahúgom leérettségizett, többen diplomát is szereztek.
Mennyire éltek szegénységben?
– Egyszerűen éltünk, de nem nélkülözésben. Könyvespolc, nyaralás, kirándulás, sportolás – mindezt azonban csak most, szülőként pótolom be a hétéves kislányommal. Férjemet a PTE Népegészségügyi Intézetében, a munkatársamként ismertem meg.
Érettségi után rögtön az egyetemen tanult tovább?
– Nem, először öt éven át laboránsként dolgoztam a Pécsi Tudományegyetemen. Középiskolás barátnőm kitartó biztatására volt szükségem, hogy ennyi év után újra tanulásra adjam a fejem. Nappali tagozatra, biológus szakra jelentkeztem. Szüleim nem tudtak volna támogatni, ezért óriási segítséget jelentett Ember István professzor úr nagyvonalú felajánlása, hogy félállásban dolgozhatok az egyetem mellett. A munka és a diákhitel segítségével végeztem el az egyetemet.
http://www.atv.hu/belfold/20151016-ut-az-akademiaig-beszelgetes-orsos-zsuzsaval