-portrébeszélgetés dr. Szelényi Zoltánnal, a Transzlációs Medicina Intézet emeritus professzorával
Aktivitása irigylésre méltó. Úgy szervez, intézkedik, és olyan gyorsan, rugalmasan gondolkodik, akár egy harmincéves, holott már a 77. életévéhez közelít. Ahogyan mondja, a szakmát már szőrmentén műveli csak, főként tanácsokat ad, konzulensként segédkezik, vagy vizsgaelnökként tevékenykedik. Szinte naponta bejár a Transzlációs Medicina Intézetbe, ott tölt négy-öt órát, innen koordinálja a sokak számára maradandó élményeket jelentő Arts-in-Med estéket is.
Szobájában tágra nyílt ajtó fogad, közvetlensége, nyitottsága elragadó. Őszintén, kissé elfogódottan, ám kellő iróniával és nem kevés humorral mesél kalandos életéről, gyermekkora hányattatásairól, pályájának meghatározó motívumairól.
Schweier Rita írása
-Hogyan merült fel az Arts-in-Med esték programsorozatának ötlete?
-Kellermayer Miklós emeritus professzor úr fia - aki biofizikus professzorként dolgozik Budapesten - évente néhány alkalommal szervezett hasonló programot a fővárosban, borozgatással egybekötve. Ez adta az ötletet, hogy legyen itt is ilyesmi. Dékán úr megkeresett 2010-ben, és engem javasolt ennek megszervezésére, tudván, hogy negyven évig énekeltem a Pécsi Kamarakórusban. Mindenképpen rendszeres rendezvényben gondolkodtam, fél évente 3-4 estében, amikor is összekapcsoljuk a medicinát a művészettel. A nevet – Arts-in-Med - is ez alapján ötlöttem ki. Mára már több, mint ötven ilyen, főként élő zenés együttlétünk volt olyan művészekkel, akik vagy Pécsről származnak, vagy jelenleg is itt élnek, avagy valamilyen kötődésük van a városhoz. Igyekszem minél változatosabbá tenni a programot: a fellépő lehet kisegyüttes, lehet hangszeres, lehet énekes, a hangsúly az élő zenén van.
2011 januárjában kezdődött a programsorozat egy jubileumi Liszt-esttel, Király Csaba zongoraművész előadásában, aki komlói születésű, de Pécsett is él. Ő egyébként már háromszor eljött hozzánk. Nagyon jól sikerült a bemutatkozás, azonban csak egy ócska pianinónk volt, ezért kellett bérelnünk egy zongorát, ami igen drága volt. Végül sikerült egy új hangszert vásárolnia a karnak Budapesten, Király Csaba segítségével, ami azóta is remekül üzemel. A tanácsterem első kétharmadában zajlik a program, egy kis büfével a végén, általában 40-70 ember részvételével. Ezekre az estekre először a professzorok meghívását terveztük, majd jöttek a docensek is, ma pedig már mindenkit szívesen látunk. A rendezvény ingyenes, az előadók jelképes tiszteletdíjért lépnek fel.
Az élő zenés produkciók mellett a másik vonulatot az orvosi vonatkozású képzőművészeti előadások, bemutatók jelentik. Remek példái ennek Gerlinger Imre fül-orr-gégész professzor bemutatói, aki Kosztolányi Dezső és Babits Mihály gégerákjával való küzdelmét, az orvosi szempontokat hozta párhuzamba az irodalommal, költészetükkel. Külön színfoltja volt az előadásának az, hogy Sólyom Katalin, a Pécsi Nemzeti Színház művésze néhány versüket elő is adta. Hasonlóan érdekes, ámde bizarr este volt az, amikor Reglődi Dóra professzor asszony a hullaházakról beszélt. Ő bemutatkozott költőként és képzőművészként is, verseiből, és a szövettani metszetekről készült alkotásaiból is kaphattunk ízelítőt.
Az életemben van még egy hasonló jellegű, fontos esemény. Romhányi professzor szülőfalujában, a Fejér megyei Szár községben – a professzor úr születésének időpontja körül – minden évben tartunk egy lelki gyakorlatot, amit Kellermayer professzor szervez. Ezen a találkozón többféle szakmai előadás is elhangzik Romhányival kapcsolatosan, illetve más, közérdekű témában, pécsi kötődésű professzoroktól, valamint katolikus és protestáns egyházi résztvevőktől. Ezeknek az együttléteknek a moderátori feladatát, valamint az ezzel kapcsolatosan megjelenő szakmai anyagoknak az összeállítását is rám bízták, és ezt ugyancsak szívesen ellátom.
-Említette, hogy már nem oktat. Mióta?
-Három éve már, hogy nem oktatok rendszeresen, csupán néhány kreditpontos kurzusban. 1964-ben végeztem az egyetemet, aztán a Kórélettani Intézetben Donhoffer professzor főnöksége alatt rendszeresen oktattam tanársegédként, adjunktusként és docensként, majd 1992-től egyetemi tanárként is. 2005-től átkerültem oktatóként az Egészségtudományi Karra, ahol nyolc évig egyedül én voltam a felelőse a kórélettan tantárgynak. Ez azért is volt érdekes és kihívás is számomra, mert dióhéjban kellett az egész témával foglalkozni. Itt, az ÁOK-n 120 óra áll ehhez rendelkezésünkre, míg ott 28 órából állítottam össze egy kurzust. Úgy döntöttem, most már legyen a fiataloké az oktatás feladata, akik ebben is remekül helytállnak. Én hetente háromszor-négyszer bejövök, négy-öt órát tartózkodom itt. Ma már nem alszom bent, ahogyan látja, díványom sincs / mosolyog – a szerk. /, nem úgy, mint régen. Diákkörösként becsöppenve az intézetbe évekig együtt dolgoztam Donhoffer professzor egyik vejével, Heim Tiborral, aki akkoriban gyermekgyógyász tanársegéd volt. Ő reggeltől délután 4 óráig a Gyermekklinikán végezte a munkáját, majd átjött az intézetbe, ami akkoriban a Kossuth téren volt. Délután 4-től aztán együtt tevékenykedtünk egészen éjfélig, vagy még tovább is, és ez hetente kétszer-háromszor megismétlődött. Akkoriban nem is volt nagyon mást csinálni, szabadidőmben rádiót hallgattam, elmentem hangversenyre, vagy énekelni a kamarakórusba. Két jó cikk is született három évnyi munkánk eredményeként.
-A kutatásokban részt vesz még?
-Közvetlenül már abban sem. Nagyon sokáig manuálisan is ott voltam a laborban, utolsó szakmai periódusomban én hoztam be – Magyarországon talán elsőként – az ún. telemetriás módszert.
Korábban az egerek és a patkányok testhőmérsékletének vizsgálatához altatásban beépítettünk egy hőérzékelőt a bőrük alá, majd amikor az állatok fölébredtek, egy anyagcsere kamrában vizsgáltuk őket. Ennek azonban voltak korlátai, mert az állatok kissé megzavarodtak tőle. Ehelyett később az állat hasüregébe építettünk be egy mindössze néhány grammos, egy centiméteres, vagy még annál is kisebb kapszulát, ami hőérzékelőt tartalmaz, és lehetővé teszi a testhőmérséklet és a fizikai aktivitás mérését folyamatosan, éjjel-nappal. Ennek a módszernek köszönhetően már három-négy héten át is tudtam vizsgálni egy-egy állatot. Négy évvel ezelőtt aztán azt mondtam az egyik kiváló, fiatal kollégámnak, Garami Andrásnak, hogy „tessék, itt a labor, szia”. Abbahagytam a kutatást. Egyszer meg kell hozni ezt a döntést is, át kell adni a stafétabotot.
-Nehezen hozta meg ezt a döntést?
-Nem, de ez alkat kérdése is. Van néhány kiváló, 80 év körüli akadémikus, aki nem tudja abbahagyni a munkát. Szívműtét ide vagy oda, ugyanúgy végzik a dolgukat, mint sok évvel előtte. Én nem szeretnék lefordulni a székről, és otthon is szükség van rám. Végre együtt lehetek az unokáimmal és a feleségemmel is, aki már legalább tíz éve nyugdíjas. Mi egyébként több, mint harminc évig dolgoztunk együtt itt, az intézetben, ő laborasszisztens volt.
-Énekel-e még?
-Több, mint tíz éve már azt sem teszem, de negyven évig műveltem azt is. A Pécsi Kamarakórussal a legutolsó utazásom 2000-ben Rómában volt, ahol Tillai tanár úrral mindent megnyertünk, így a csúcson hagytam abba. Manapság már a lábam miatt is megterhelő az utazás, ahogyan a lépcsőzés is, azt szoktam mondani viccesen, hogy „lépcsőhurutom van” / mosolyog – a szerk. /. Mivel autóval közlekedem, így azt sem tudom, hogyan kell vonatjegyet venni, és mivel egyre több hírt hallok arról, hogy a repülők lezuhannak, ezért ezt a közlekedési eszközt sem választom. / nevet – a szerk. /
Itt, az egyetemen egyébként szerveztem egy énekkart két évig. Oktatókból állt, főleg gyógyszerészekből és anatómusokból. Öt-hat alkalommal szerepeltünk különböző kari rendezvényeken, de mindig elsőkként, mert a színvonal utánunk csak emelkedett / nevet – a szerk. /. Nekem énekelnem is kellett, meg vezényelnem is. Akkor ütött be a krach, amikor a legjobb tenorista, a kiváló anatómus és kutató Nagy András elment külföldre, akkor abbahagytuk az éneklést, és feloszlattuk a kórust.
-Szakmailag mi volt az érdekes, mi adta a kihívást a testhőmérséklettel kapcsolatos vizsgálatokban?
-Ennek többféle aspektusa is van. Kezdjük az elméletivel: a láz kialakulását, a központi idegrendszeri mechanizmust még ma is sokan vizsgálják. Ahogyan azt is, hogyan változik meg az egész szervezet a lázas állapot következtében, és miként lehet azt csillapítani. A lázzal kapcsolatosan már legalább tizenöt éve ismert az a fogalom, hogy: betegségviselkedés. Ebben az állapotban ugyanis az embernek-állatnak elmegy a kedve mindentől, sem enni, sem mozogni nem akar, pihenni, aludni vágyik. Kiderült, hogy ez egy – a központi idegrendszer által – szabályozott tevékenységnek az eredménye. A már említett telemetriás módszerrel tudtuk ezeket a fázisokat követni, mert a beépített kapszula nemcsak a testhőmérsékletet mérte, hanem a mozgásaktivitást is. Azt néztük, hogy milyen kívülről adott gyógyszerrel, hormonnal lehet imitálni azt, ami egy betegségben kialakul természetes körülmények között, és ez nagyon izgalmas volt.
A hőreguláció kutatása kapcsán az intézetnek volt egy másik fontos tevékenysége is. A 60-as-70-es években foglalkoztunk a barna zsírszövet tevékenységével, ami egy különleges zsírszövet a bőr alatt, a test különböző részein. Ez hideg hatására aktiválódik, és úgy működik, akár egy kályha, tehát hőt termel. Először úgy tűnt, hogy újszülöttekben játszik csak szerepet, ám az utóbbi tíz évben kiderült, hogy a felnőtt emberekben is van ilyen, és arra is fény derült, hogy akik hajlamosak az elhízásra, azokban kevesebb ilyen szövet található. Egy ún. szétkapcsoló fehérje található ugyanis benne, melynek aktiválódása során az illető hidegben nem annyira hűl ki.
Érdekes az is, hogy nagyjából tizenöt éve a terület művelői összekapcsolják a hőregulációt a testsúly-szabályozással. A legutolsó cikkem ezzel kapcsolatosan két éve jelent meg, ám alig akarták elfogadni, csak a harmadik újság mondott igent rá, nagy nehezen. Ebben a cikkben az állt, hogy ha a normál egereket nem a normál egértápon tartjuk, hanem különleges, zsírban gazdag táppal etetjük, akkor elhíznak, és a 20 grammos egérből néhány hét alatt 50-60 grammos gombóc lesz. Ez a zsírban gazdag táp egyébként nagyon drága, Londonból hozatjuk. Ez a típusú elhízás az emberi elhízásra is jó modell, hisz az elhízások jó része a túlevésből származik. Régebben volt egy olyan terápia, amelynek során az extrémen elhízott, két-három mázsás embereket hetekig totálisan éheztették. Erről aztán kiderült, hogy nem veszélytelen, ezért úgy változtattak, hogy az egyik nap csak vizet ihat, a másikon viszont már táplálkozhat.
Én is próbálkoztam az egerek éheztetésével, az egyik négy hétig nem kapott enni, amíg visszament a súlya a normálisra. Arra közben figyeltünk, hogy nehogy elpusztuljon, és mivel beléültettük a kapszulát, láttuk a hőmérséklete alakulását. Az ilyen állatokban csökken a nappali hőmérséklet, éjszaka pedig a normális szintre emelkedik – az emberével éppen ellenkezőleg - ezt hívjuk nokturnális cirkadián ritmusnak. Az éheztetés következtében két-három hét elteltével a nappali hőmérséklet jelentősen csökkent, a normális 36-37 fok helyett 30-28 fokra. Ezt látva nagyon óvatosnak kellett lennünk, mert könnyen előfordulhatott volna az állat kihűlése. Ekkor azonban visszaadtuk neki a tápot, és máris rendeződött a hőmérséklete, valamint a testsúlya is, a korábbiakhoz mérten. Erre azonban csak a speciális, zsírban gazdag táp volt alkalmas, a normál nem.
-Miért nem akarták közölni a cikket?
-Állatkínzásnak minősítették a kísérletet. Rengeteget vitatkoztam erről neves újságok szerkesztőivel, mondván, hogy ott vannak a pingvin-apák, akik akár négy-öt hónapig is őrzik éhezve a tojásokat, amíg az anyák elmennek a tengerbe élelmet keresni. Persze van, aki elpusztul közülük, de a többség túléli. Végül egy amerikai újság elfogadta az érvelésemet.
Foglalkoztunk egy másik egérmodellel is, azokkal az egerekkel, amik a normál tápon is elhíznak, genetikai okból. Az embereknél is létezik ez a típusú elhízás, bár nem ilyen tiszta formában. Megfigyeltük, hogy a testhőmérsékletük csak nappal csökkent, éjszaka visszatornázódott a normális értékre. Ez önmagában is érdekes, hisz amíg az állat föl tud melegedni éjszaka, addig nincs baj, noha táplálékuk nincs.
-Miért ez a terület vonzotta, és miért nem a klinikum?
-Igazán nem akartam klinikus lenni. Eleinte az anatómia vonzott, ám a vizsgán majdnem megbuktam, majd patológiából ez sikerült is, holott ez volt a kedvenc tantárgyam. A többi vizsgán azonban majdnem mindig jelest kaptam. A szigorló évben kerültünk közelebb a betegekhez, akkor megfordult a fejemben a belgyógyászat, vagy a gyerekgyógyászat. Ám negyedévesként elkezdtem a diákköri munkát a Kórélettani Intézetben, és nagyon megszerettem a kutatást. Közben megismerkedtem a feleségemmel, három év után összeházasodtunk, aztán itt maradtam. Oka volt ennek az is, hogy Donhoffer professzor segítségével többször is volt lehetőségem külföldre utazni kutatás céljából, először Dublinba, Írországba, ami szakmailag is, és az angol nyelv szempontjából is jó volt, ráadásul két kórusban is énekelhettem. Ezután kétszer egy évet töltöttem Németországban, majd Amerikába is kikerültem fél évre, itt tanultam meg az ún. „bogyós módszert”, azaz a biotelemetria alkalmazását.
Érdekességként megemlítem, hogy volt egy igazán nagy utazásom is, még 1994-ben, amikor pályázati pénzből eljuthattam egy kórélettani világkongresszusra Japánba, Kiotóba. Ha már ott vagyok, gondoltam, kirándulok egyet Amerikába, és másfelé is a világban. Akkoriban azt mondta a Malév, hogy ha onnan kelet felé megyek, az nagyon drága, sokkal egyszerűbb, ha visszajövök Európába, és innen megyek körbe, tehát Rómából Amerikába, és onnan Ausztráliába. Így tettem, és három és fél hét alatt másfélszer körbementem a Földön, avagy inkább még többször, mert egyszer oda-vissza mentem Kiotó és Róma között. Meglátogattam három kollégámat, és előadásokat is tartottam. A mai napig nem tudom, hogyan voltam képes erre, hiszen legalább húsz alkalommal szálltam fel a repülővel.
A korábbi, fél éves amerikai utam idején az akkori pécsi főnökömet 1992-ben nem választották újra, ezért úgy gondoltam, kintről megpályázom az intézetigazgató professzori posztját. Ez sikerült, és én voltam az első, kari tanács által megválasztott vezető intézetünkben, amit 13 évig vezettem, majd 65 éves koromban átadtam az utódomnak.
-Hogyan emlékszik vissza erre a 13 évre?
-Nem volt rossz időszak. Itt voltak a régi kollégák, melléjük jöttek az újak, a mostani 40 évesek egy részét is én vettem föl, és általuk úgy érzem, hogy szakmailag is erősödött az intézet.
Abból a szempontból biztosan nem voltam jó főnök, hogy sok feladatot nem adtam át a titkárnőmnek, pusztán azért, mert úgy gondoltam, gyorsabban megoldom egyedül, főként az idegen nyelvű levelek írását. De több közös sikerünk is volt, és személyes, szakmai sikereim is, ezek közül az egyik, hogy én lehettem az elnöke annak az élettani kongresszusnak, amit Pécsett rendeztünk 2003-ban. Kiváló kollégákat sikerült meghívnom rá külföldről is. Közben Donhoffer professzor elhunyt, 97 évet élt, és megkértek arra, hogy írjak egy könyvet róla. Itt is van ez a kis könyvecske, amiért nívódíjat kaptam az Akadémiai Kiadótól, mert sokaknak tetszett / egy aprócska kiadványt mutat büszkén, és mellette a nehezéknek is bátran beillő díjat – a szerk. /.
-Milyen volt az intézet alapítójával, Donhoffer professzorral együtt dolgozni?
-Amikor én 1964-ben kezdtem, akkor ő a csúcson volt, szinte istenként tisztelték. Minden nap végigjárt minden labort és szigorúan ellenőrizte, hogy éppen hol tartunk a kutatásban. Később akadémikus lett, előtte rektor is. A halála előttig minden nap bejárt az intézetbe. Fiatalabb korában nem volt bizalmaskodó, barátkozó típus, ezért tartottunk is tőle. Később, a nyugdíjazása után már sokat beszélgettünk a zenéről, a Bibliáról, mindenről.
-2006-ban volt 60 éves a Kórélettani és Gerontológiai Intézet - azóta is eltelt már néhány év – mikor keresztelték át Transzlációs Medicina Intézetre?
-Egy évvel ezelőtt. Utánam Székely Miklós professzor vezette az intézetet, majd Koller Ákos, aki Budapestről érkezett, ezt követően Garai János, most pedig Hegyi Péter irányítja. Ő egy hihetetlenül dinamikus és produktív ember, sok mindennel foglalkozik a szakmán kívül is, az ő vezetésével nyert nemrég a kar több együttműködő intézete egy másfél milliárdos pályázatot. A transzlációs medicina egyébként Amerikából ered, és nálunk nem honosodott meg mindaddig, amíg nem jött Hegyi Péter. Lényege, hogy a kórélettan, a gyógyszertan és a mikrobiológia egy olyan tantárgyblokk, ami az elméleti tudományok és a klinikum között van. Az itt szerzett elméleti tudást fontos átfordítani a gyakorlatba, ahogyan lényeges a folyamatos visszajelzés is a kísérletes kutatásnak. Nemcsak oktatásilag, hanem szakmai-orvosi szempontból is kell egy olyan koncepció, ami mentén ez megvalósítható, és oda-vissza sikeresen működtethető. Ennek alapján sokkal élőbb lesz a tudás transzfere, mint volt eddig. A gerontológia egyébként tantárgyként továbbra is létezik, szerepel a gyakorlatban és a kutatásokban is, de az intézet elnevezésében már nem jelenik meg.
-Kíváncsi vagyok a családtörténetére, annyit elárult, hogy nagyon kalandos volt az életük.
-Sajnos, igen. Édesapám alföldi, tót eredetű, édesanyám pedig erdélyi magyar. Az Alföldön találkoztak, hét gyermekük született, közülük ketten kiskorukban meghaltak, mi öten pedig felnőttünk, bár egyik bátyám ugyancsak elhunyt huszonéves korában, fehérvérűségben. A nővérem és a bátyám a közelmúltban távoztak, Lajos öcsém a 70-es évek óta Svédországban él a családjával, ő festőművész. A szüleimnek összesen tíz unokája született, és eddig húsz dédunokája.
Én 1940-ben születtem Békéscsabán, ötödik gyermekként. Amikor Magyarország visszakapta a Délvidéket, apámnak ajánlottak egy jó kántortanítói állást egy Újvidékhez közeli kis faluban, ahol aztán három és fél évet töltöttünk. Mellettünk éltek még ott szlovákok, szerbek és németek is, mindenkivel jóban voltunk. Titoék tisztogatásakor azonban már betolakodóknak számítottunk, ezért egy lovaskocsival el kellett menekülnünk onnan. 1944 novemberében az Alföldre már nem mehettünk vissza, mert jött a front. Több, mint tíz napig kóboroltunk, majd felszálltunk egy vonatra, és több másik családdal együtt kiszálltunk Pécsett. Itt a polgármester, Esztergár Lajos fogadott be minket a saját házába, majd pedig a Városház-köz egyik lakásába költöztünk két hónapra. Ezután egy nagyon rossz minőségű, vizes lakást kaptunk az Ágoston tér környékén, ahol édesanyám TBC-s lett. Mivel Pécsett nem voltak rokonaink, ezért amíg őt gyógykezelték, nekünk egy évig muszáj volt elköltöznünk a rokonokhoz az Alföldre, aztán amikor meggyógyult, visszajöttünk. Ekkor a Tettyére mentünk a kesztyűs Hamerli család egyik állam által ”elvett” házának fölső szintjére, ahol bérlőként a legcsodásabb éveinket töltöttük 1950-től 1956. november 5-ig. Előtte nap éjjel a szovjetek elkezdtek lövöldözni a tettyei romoknál, két találatot is kapott a ház, a cserepek leomlottak, az ablakok betörtek, a mennyezet is beomlott, mi pedig a pincében várakoztunk. Szerencsére oda már nem jöttek le, de mindent szétcincáltak, még a Tettye vendéglő is magas lánggal égett. Ezután fél évig nem volt otthonunk, mindannyian máshol laktunk, ismerősöknél, végül kaptunk egy szükséglakást a Liszt terem mellett. Én zenei gimnáziumba jártam, tanultam hegedűlni, zongorázni, de kiderült, hogy egyikből sem vagyok igazán jó, csak szolfézsból. Mivel nagy jövőt a szolfézs tanárságban nem láttam, azt mondta az apám, hogy legyek orvos. Kitűnő érettségi után aztán felvételiztem. Fiatal oktatóként megházasodtam, majd jöttek a gyerekek. Gabriella lányom képrestaurátor lett, magánvállalkozásban dolgozik, Pogányban él. András fiam az ÁOK-n német tanár és három lánya van, Tamás fiam számítástechnikával foglalkozik, neki két fia, és egy lánya született. A kislány csodásan balettozik, három éve már az Opera színpadán is szerepelt, most pedig egy londoni kurzusra készül.
-Nagyon szép mind a hat unokája, több családi fotón is együtt szerepelnek.
-Igen, nagyon büszke vagyok rájuk, és mivel mind a hatan Pécsett élnek, sokat lehetünk együtt. Életemben a szakma, a család és az éneklés volt mindig a legfontosabb, egyszer ez, máskor az játszotta a főbb szerepet.