-portrébeszélgetés dr. Tóth Gyulával, a Biokémiai és Orvosi Kémiai Intézet emeritus professzorával
Elfogódottan mutatja a folyosón az intézetigazgatói irodát, illetve a későbbi kapott szobáját is, amelyekben éveken át lakott. Pár hete döntött úgy, hogy utóbbiból kiköltözik, mert két éve, 78 évesen fejezte be az oktatást, az ún. bioaktív vegyületek extra kurzusát. Még ma is fürgén szedi a lépcsőket, idézi a dátumokat, a neveket, és sorolja egyvégtében az emlékeket. Csillogó szemmel beszél a családjáról, a hivatásáról, a kutatásairól, no meg az intézetről, ami mindvégig feladatokkal, lehetőségekkel szolgált, és egyben a második otthont is jelentette számára.
Schweier Rita írása
-Nehéz szívvel mondott búcsút az intézetnek és az oktatásnak?
-Szerencsére nem volt nehéz, mert nagyon korrektül bántak velem. Hivatalosan 1991-ben neveztek ki egyetemi tanárnak, intézetigazgatói megbizatással. Akkoriban ez a két dolog párhuzamosan futott, az intézetnek mindössze egy professzora volt, aki az oktatásért is felelt. Az angol oktatásban a kezdetektől, 1984-től részt vettem. A magyarok oktatását később átvette az egyik kollégám, mivel magas óraszámban tanulták a diákok az orvosi kémiát. A bolognai szisztéma bevezetésével aztán már tantárgyfelelősöket neveztek ki – az angol területen ez a feladat rám jutott – és még nyugdíjasként is aktívan, napi nyolc órában ebben dolgoztam egészen addig, amíg az otthoni körülményeim ebben nem gátoltak. Később már csak a szabadon választható kurzusokban vettem részt. Az elengedésben segített az is, hogy időközben felnőtt egy olyan generáció, aki már remekül helytáll az angol oktatásban.
-De gondolom, most sem unatkozik.
-Azt szoktam mondani, hogy a nyugdíjast arról lehet megismerni, hogy soha nem ér rá semmire. / nevet – a szerk. / Most épp azzal foglalatoskodom, hova pakoljam el mindazt, ami itt, a sok év során összegyűlt. Sok időm elmegy a ház körüli foglalatoskodással, a kertészkedéssel, no meg az ügyintézéssel, ami nekem nagyon nehezen megy. Állandóan úton vagyok. Szerencsére bírom, nyolcvan évesen is jól érzem magam. Volt egy hosszú, nehéz periódus az életemben, amikor a feleségem ápoltam, de most már rendben vagyok.
Intézeti házasság volt a miénk, ő is itt dolgozott, és amíg tudtam, hoztam-vittem, ám végül már csak az otthonunkban tudtam segíteni neki, amíg élt. Egy fiunk van, aki Texasban él és dolgozik. Ő a Fogászati és Szájsebészeti Klinikán volt adjunktus, majd egy ösztöndíjjal kikerült egy továbbképzésre, és ott ragadt. Eredetileg egy egyéves kurzusról volt szó, ám olyan jól teljesített, hogy aztán ebből három év lett, melynek során letette a különböző amerikai licensz vizsgákat is. Egy rövid időre ezután hazajött, ám közben kapott egy meghívást San Antonio-ból, ahol az ottani egyetemen – ami az egyik legjobb fogorvosképző intézmény – letette a szakvizsgát gyerekfogászatból is. Jelen pillanatban csak gyerekekkel foglalkozik, és nagyon jól érzi magát. Nem került szóba, hogy hazajön, talán azért sem, mert az itthoni körülményekkel nehezen birkózna. Nem az a típus, aki utazgatna Sopronba, Mosonmagyaróvárra, ahogyan több pécsi szakember teszi ezt. Ráadásul az élettársa egy igazi texasi hölgy, aki ugyancsak szakmabéli. Gyermekük nincs, ők azzal a több ezer texasi gyermekkel boldogok, akiket kezelnek. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, sajnos, az oda-vissza út 48 órát igényel. Ahhoz, hogy odajussak, kétszer kell átszállni, és közben majdnem mindig történik valami bonyodalom is. Biztatott ugyan, hogy éljek én is Texasban, de nekem az amerikai életforma nem vált be. Bevallom, megszoktam az itteni környezetemet, nagyon fontos a baráti köröm is, így inkább maradok. Az egyetem is sokat segített ebben a döntésben, hisz a nyugdíjazásom után is tisztességesen bántak velem, dolgozhattam, oktathattam, nem kellett otthon maradnom.
-Az oktatás mindig is a szívügye volt.
-Igen, ez volt az egyik fő foglalkozásom amellett, hogy a karotinoid munkacsoportot vezettem, amit aztán Deli József professzor vett át.
-Miért éppen a karotinoidok érdekelték?
-Cholnoky László professzor, Kossuth-díjas akadémikus volt az, aki miatt az intézetben ragadtam, mert a precizitása mellett nagyon megtetszett a tudományos tevékenysége is. Nem mellesleg alapvetően is érdekesnek találtam, hogy a karotinoidok képesek a szervezetből előállítani az A vitamint. Az átlagember a karotint ma már a televíziós reklámokból is ismerheti, hisz gyakran szerepel a luteinnel, zeaxantinnal együtt. Az ilyen típusú vegyületekből egyébként több mint hétszáz ismeretes, és az emberi táplálkozásban is több mint száz, mert a zöld és a sárga növények is tartalmaznak karotinoidokat. Ezek egyrészt elővitaminként szerepelnek, másrészt pedig - mai divatos kifejezéssel élve - antioxidáns szerek. Kutatásaink során munkatársaimmal mi a kémiai résszel foglalkoztunk, a sokféle, biológiailag aktív és inaktív izomer térállásainak vizsgálatával. Ezek alapkutatások voltak, akkoriban még nem volt divatban az alkalmazott kutatás, és ez a terület teljesen ismeretlen volt. A karotinoid kémia - mint a természetes anyagok kémiája – mára sokat vesztett érdekességéből, már nincs nagyon mit vizsgálni rajta, de akkoriban ez egy új és izgalmas téma volt. Ezek az anyagok akkor tudnak a sejtmembránba beépülni, ha lineáris térszerkezetűek, ha ellenben megtörtek, akkor ez nem lehetséges. Vizsgálataink az elmúlt harminc évben hozták meg az eredményüket, példa erre a lutein jótékony hatása a szem ereinek védelmében, vagy az, hogy a karotin miként játszhat szerepet a daganatok megelőzésében, avagy éppen kialakulásában. Védő hatására korán rájöttek, aztán arra is, hogy ha valaki dohányzik, vagy rendszeresen alkoholt fogyaszt, akkor ez a védő hatás átcsaphat egy fokozó hatásba, azaz hozzájárul a daganatképződéshez. Kiderült továbbá, hogy ezeknek a karotinoidoknak fényvédő szerepük is van, arckrémek, napolajak is tartalmazzák.
Az utódom később áttért a táplálkozástudományi területre, az élelmiszerkémiára. Azt vizsgálta, hogy például a nyers spenótnak milyen a színezékanyaga - ami egyébként eredetileg sárga, csak a zöld színű klorofill elfedi – és hogyan változik meg a főzés során. Ezt a folyamatot egyébként a falevelek szemléltetik jól, amik nyáron zöldek, ám ősszel besárgulnak, mert elfogy belőlük a klorofilltartalom.
-Miért épp orvosi kémikus lett?
-Ez a gimnáziumban dőlt el. 1951-ben kezdtem el járni a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumba, ami az államosítások után az egyik legjobb középfokú intézmény volt, köszönhetően annak, hogy a tanári testület zöme „büntetésből” került oda. A kémia tanárom a Műegyetemen volt adjunktus, csak ott valami miatt nem felelt meg. Az osztályfőnököm és a felesége is doktori címmel rendelkezett, nyelvészként. Hasonló utat járt be a biológia tanárom is, és általuk mind a kémiát, mind a biológiát nagyon megkedveltem. Egyetemre pedig azért kerültem Pécsre, mert ez volt közelebb, a budapestit anyagilag nem tudták volna vállalni a szüleim. Másodéves koromban tudományos diákkörösként bekerültem az akkori Kémiai Intézetbe, ötödéves koromban pedig már kaptam egy önálló csoportot, holott abban az időben az nem volt szokás, hogy hallgató oktathasson. Ez akkor, és a későbbiekben is nagyon sokat jelentett nekem.
-A gyakorló orvoslás nem vonzotta?
-Hatodévben, a szigorló évben, három hónapot töltöttünk egy-egy szakterületen gyakorlaton, köztük a sebészeten is. Ott nagyon jó helyre kerültem – az Irgalmasoknál volt a II-es számú sebészet - és az akkori főnököm a kisebb plasztikai műtéteknél maga mellé vett. Ez nagyon tetszett, és megfordult a fejemben, hogy maradok, holott akkor még nem volt annyira divat a plasztikai sebészet. Aztán a vezetőmet kis idő múlva felhívták Budapestre dolgozni - mert alapjaiban ő az égési sérülésekkel foglalkozott - és ezáltal megszakadt köztünk a kapcsolat. Ezután már nem gondolkodtam tovább azon, hogy ezt a pályát válasszam. Az hamar kiderült, hogy a manualitásom jó, és ezt a fiam is örökölte, ami nála azért szerencsés, mert őt annyira nem vonzotta a tudományos elmélyülés. Ez az adottságunk az édesapámtól ered, aki nagyon jó kezű, tehetséges asztalos volt, csak épp rossz időben született. Az 1950-es években muszáj volt bemennie a KTSZ-be. Ha ezt nem teszi meg, akkor engem nem vesznek fel az egyetemre. Addig, amíg önállóan dolgozhatott, sok mindenbe beavatott. Azt szerette volna, ha magasabb képzettséget szerezve, folytatom az ő mesterségét. Édesapám valójában bútorrestaurátor volt, és ha kényesebb, finomabb munkára volt szükség, a szövetkezetben is mindig őt keresték.
-Mit szólt az édesapja az orvosláshoz?
-Büszke volt, amikor látta, hogy milyen jók az eredményeink az öcsémmel, aki hozzám hasonlóan orvos lett. Ő nyugdíjazásáig gyerekeket gyógyított főorvosként a nagyatádi kórházban. Sajnos, az édesanyánk sokat betegeskedett - melanomás volt - és nagyon korán, 49 éves korában elhunyt.
-Csurgón töltötte a gyerekkorát?
-Nem, eredetileg nagyatádi vagyok, tehát somogyi, ami az akcentusomon érződik is. / mosolyog – a szerk. / Nagyatádon akkor nem volt gimnázium, így kerültem Csurgóra, ám mivel ott kollégiumot nem kaptam, bejáró lettem. De ez nem jelentett problémát, még akkor sem, ha hajnali öt órakor kellett felkelnem, hogy a vonatot elérjem, és csak délután öt órára értem haza. Küzdelmes időszak volt, de hamar hozzászoktam, hogy nem mindenért tapsikolnak az embernek. Ahogyan ahhoz is, hogy jó tanulónak kell lennem, mert azzal bizonyíthatok. Hiper-szuper, példamutató diák nem akartam lenni, de mindig jó volt a bizonyítványom, és mindenben részt vettem, amiben csak lehetett.
-A szavaiból úgy érzékelem, hogy a család megtartó közeg volt.
-Igen, a szüleim haláláig nagyon szoros volt a kapcsolatunk, és az öcsémmel ma is az, a szülőfalumba most is – bár ma már város Nagyatád – gyakran hazajárok.
-Milyen légkör volt itt, az intézetben annak idején, amikor idekerült?
-Nagyon kellemes, családias. Annak idején még a Rákóczi út 80-as szám alatt laktunk, ez a mostani épületegyüttes 1972-ben készült el, akkor költöztünk át ide. Viszonylag kis intézet voltunk, nyolc oktatóval és az asszisztensekkel. Cholnoky professzor egy porosz típusú, hihetetlenül precíz ember volt, aki mindent megbeszélt velünk, és mindenkivel törődött. Nagyon szerettem őt, példaképemnek tekintettem. Eredetileg gyógyszerész képzettségű volt, csak miután akkor Pécsett nem volt kémia oktatás - a Pedagógiai Főiskolán később aztán tanították, bár egészen más formában - ezért mi lettünk a Kémiai Intézet. A gyógyszerészek alaposságára nagy szükség volt, hisz akkor még kézzel keverték a gyógyszereket.
-A kutatás hogyan zajlott? Volt elég helyük és műszerük hozzá?
-A kornak megfelelő laboratóriumunk volt, Cholnoky professzor mindent beszerzett, amit lehetett. Alapvetően manuális munka folyt itt, mindent a két kezünkkel csináltunk, még a dugófúrást is. A gondok akkor kezdődtek, amikor bejöttek a milliós, nagy műszerek, amiket nem tudtunk megvásárolni, ezért kollaborációban dolgoztunk az ELTE Szerves Kémiai Intézetével. Ők hozzájutottak ezekhez a berendezésekhez, az országban egyedüliekként.
Később aztán angolokkal is dolgoztunk együtt. A növényi színezékekről megjelent cikkeink alapján ugyanis megkereste Cholnoky professzor urat egy angol kutató, aki később a témavezetőmet, Szabolcs József professzor urat is meghívta Kelet-Londonba, majd pedig engem is. Egy évet töltöttem nála. Jól kiegészítettük egymást, én preparáltam az anyagokat, a nagy műszeresek pedig jöttek az eredménnyel. Aztán ez a londoni professzor Notthinghambe került, és az ottani karotinoid csoport megszűnt, már nem lett igazi vezetője. De alakult egy újabb együttműködés a svájciakkal, Pfander professzorral az élükön, aki az utódommal jelenleg is szoros szakmai kapcsolatban van, és velem is baráti viszonyban.
-Sokat publikáltak?
-Igen. Pontos számot nem merek mondani, de az biztos, hogy nyolcvan fölött van azoknak a publikációknak a száma, amikben aktívan részt vettem, és ezek mind rangos folyóiratokban jelentek meg. Abba soha nem mentem bele, hogy csak úgy odaírják a nevemet, még intézetigazgatói periódusomban sem.
-Hogyan lett egyetemi tanár és intézetigazgató?
-Annak idején létezett a demonstrátori ösztöndíj, amit az kaphatott meg, aki eredményesen szerepelt a tudományos diákkörben, és nyert pályázatokat. A fizetésekhez képest ez az ösztöndíj magasnak számított. Demonstrátorként kezdtem tehát, aztán a végzés után egyetemi gyakornokként dolgoztam. Hálás vagyok Cholnoky professzornak, aki éppen rektor volt, és fölvett engem az intézetbe. Annak idején ugyanis ez úgy működött, hogy: ” Fiam, te katonaorvos leszel, lányom, te pedig mész bőrgyógyásznak". Engem is Bajára akartak küldeni fül-orr-gégésznek, ám mivel a rektor úr biztosított állást, ezért maradhattam. Nem sokkal ezután kineveztek tanársegédnek. Akkoriban az elméleti intézetekben dolgozó orvosi végzettségűek laboratóriumi szakvizsgát tehettek, ami jó biztosíték volt, mert ha az egyetemi állás megszűnt, vagy a tudományos pálya nem sikerült, akkor el lehetett menni laborszakorvosnak. Nekem is van ilyen szakvizsgám, de szerencsémre nem volt rá szükségem.
Abban az időben egy kicsit részesei lehettünk a klinikumnak is, mert a Gyermekklinikával rutinszerű kapcsolatban voltunk. A gyermekgyógyászok ugyanis elküldték nekünk a besárgult gyerekek vérmintáját, hogy megmérjük, normális-e a karotinoid tartalma, avagy sem.
Jó pár évnyi tanársegédeskedés után kineveztek adjunktusnak - akkor került sor a már említett angliai meghívásra is – a hazajövetelem után pedig docens lettem. Az angol oktatás aztán 1984-ben beindult, amiben hamar rutint szereztem, köszönhetően annak, hogy Angliában a professzor rendszeresen beküldött a szemináriumokra, az oktató pedig rám bízta a hallgatókat. Ott főként gyógyszerészeket képeztek.
Közben a tudományos karrierem is ívelt egyre följebb. 1979-ben a tanítómesterem, Szabolcs József – aki kiváló kémikus volt – nyugdíjba ment, és úgy döntöttem, hogy megpályázom az egyetemi tanárságot. Akkor az orvosi egyetem még önálló volt, POTE-ként működött, és az egyetemi tanácsnak döntő szava volt a kinevezésekben. Tudták, hogy az életemet kémikusok közt töltöttem, és úgy vélték, hogy orvosi végzettségem révén használhatok a hallgatóknak is, így megkaptam az intézetigazgatói pozíciót. Egészen a nyugdíjazásomig vezettem az intézetet, és közben dékánhelyettes is voltam egy érdekes időszakban, az egyesülés idején. Engem még a POTE vezetése választott meg, azután volt egy év, egy ún. „inkubációs periódus”, amikor hivatalosan megtörtént ugyan az egyesülés, de még önállóan működtünk, majd ezt követte a tényleges PTE kialakulása. Mindezt végigkövethettem.
-Nem tudom elképzelni szigorúnak, sem dékánhelyettesként, sem vezetőként, sem oktatóként.
-Goromba sosem voltam senkivel, semmiféle helyzetben, de azért szigorú igen. Azt tudni kell, hogy az orvosi kémia nem volt egy szimpatikus tantárgy, ez volt az első szűrő. Akkoriban szóban szigorlatoztattunk, és bizony néhány hallgatót meg kellett arról győznöm, hogy a tudásuk nem elegendő a továbbmenetelhez. Ők keserű szájízzel ugyan, de nem sértődötten hagytak el minket, és ennek azért örülök. Aztán a biológiával egyenrangú szűrők lettünk, majd másodéven jött az anatómia és az élettan, amikkel ugyancsak birkóztak a diákok.
Dékánhelyettesként sokat jártam a minisztériumba, mert az akkori dékán, Fischer Emil professzor eleinte nem szeretett utazni. Ott is a kitartó, szelíd meggyőzés híve voltam, mert azzal többre mentem, mint a vitatkozással. Lénárd László professzor rektorsága idején az egyetemi tudományos bizottság elnökének is megválasztottak. Arra büszke vagyok, hogy mindemellett az intézetben sikerült megőriznem azt a családias légkört, amit az elődeimtől örököltem, és a karotinoid csoport is elismert lett. Azt is nagy lépésnek tartom, hogy a klasszikus kémia oktatást sikerült továbbfejlesztenünk, és kidolgoznunk az orvosi kémia oktatásának alapelveit és rendszerét. Szívügyemnek tekintettem, és mindig örömmel gondolok az angol programra is - aminek az 1990-es években lettem a vezetője – mert kitűnő kollégákkal dolgozhattam hosszú éveken át, továbbá arra az együttműködésre is, ami a Szegedi és a Debreceni Orvosi Vegytani Intézetekkel alakult ki.
-Figyeli még a szakirodalmat, a tudomány állását?
-Olyan értelemben igen, hogy a szakmai rendezvényekre eljárok, de már nem ásom bele magam a legfrissebb történésekbe. A Gyógyszerésztudományi Karon három munkatársam is egyetemi tanárként dolgozik, ők az ismerős külföldi előadókat többször meghívják, és ezekre a rendezvényekre mindig eljövök, módom nyílik tehát a legújabb kutatási eredményekről értesülni. Örömmel tapasztalom, hogy az utódaim milyen kiválóan teljesítenek a tudomány számos területén is. Emellett az intézeti kollégák a hétfői szakosztályi üléseken is beszámolnak a történésekről.
-Mesélte, hogy még ma is sokat olvas angolul. Milyen könyvek érdeklik?
-Leginkább az angol bestsellerek, ezen belül is főként a történelmi vonatkozású családregények, amikből temérdek kötet van otthon. A fiam is gondoskodik arról, hogy ne felejtsem el az angol nyelvet, tőle is kapok utánpótlást.