-portrébeszélgetés dr. Rőth Erzsébettel, a Sebészeti Oktató és Kutató Intézet emeritus professzorával
Nosztalgiázva idézi, milyen volt, amikor még a Mecsekoldalban laktak, és sétálva közelítette meg az intézetet a Damjanich utcából, a Bőrklinika felé. Aztán telt az idő, a tél és az ónos eső egyre nagyobb ellenségekké váltak, és úgy döntöttek, keresnek egy síkabb terepet. Immár 15 éve, hogy Kozármislenyben élnek, egy szép, családi házas környezetben, ahol nagy a terasz és a kert, nyugalom és békesség van. Bár nem a ráérős nyugdíjas típusa Ő, hisz ma is dolgozik, folyamatosan úton van, tele a naptára programokkal, intézendő feladatokkal. Mindemellett gondos anya és nagymama, akinél a gyermekei és az unokái is az első helyen állnak.
Aktivitása, nyitottsága, kommunikativitása irigylésre méltó, valódi beszélgetőtársra leltem benne. Gyors, tettre kész, amilyen volt húsz évvel ezelőtt is, amikor először találkoztunk.
Schweier Rita írása
-Régen láttam olyan teleírt naptárt, amilyen az Öné. Hogyan bírja ezt a tempót?
-Ki lehetne lépni az élet sodrásából, de teljesen még nem szeretnék. PhD-hallgatóim ugyan már nincsenek, koromnál fogva nem lehetek aktív programvezető, de örülök, ha hívnak PhD-vizsgára vagy védésre elnöknek, illetve ha előadást tartani kérnek azok a szakmai, tudományos társaságok, amiknek alapító tagja voltam, és amikben ma is barátaim vannak.
A munkahelyet jelenleg egy kis privát labor jelenti számomra, aminek a profilja szorosan illeszkedik a korábbi intézeti munkámhoz, ez a szabadgyökös reakcióknak a kimutatása volt egy-egy kísérleti beavatkozást követően, vagy a klinikai betegeknél. Ez a téma az 1980-as években lett egyre népszerűbb a kutatók között, és mi már az elején bekapcsolódhattunk a kutatásba, amiért nagyon hálás vagyok dr. Török Béla professzornak, az intézet akkori vezetőjének. Modelljeinkben akkoriban a szív vérellátási zavaraival foglalkoztunk, és kimutattuk a szívizom iszkémiás-reperfúziós károsodásaiban a szabadgyökök által indukált oxidatív stressz patológiai jelentőségét. Ha nem ott, a Kodály Zoltán utca 20-as szám alatt végezzük ezeket a vizsgálatokat, akkor biztos vagyok benne, hogy nagyobb lett volna a nemzetközi elismertségünk. Nagyon zárt világban éltünk, nem úgy, mint most. 1966-ban végeztem, és kellett tíz év ahhoz, hogy ezeket a korai, első eredményeket a nemzetközi porondra is kivihessük. Akkoriban nagyon nehéz volt eljutni külföldre. Egy baráti kapcsolat révén nekem sikerült, Bolognába jártam rendszeresen egy hasonló témában kutató intézetbe Carlo Guarnieri professzor meghívására, aki az E-vitamin antioxidáns hatásának kimunkálásában szerzett elismertséget. A tübingeniekkel létrejött hivatalos egyetemi kapcsolat révén többször voltam a Tübingeni Egyetem Gyógyszertani és Élettani Intézetében is, ahol barátságot kötöttem Siessel és Heinle professzorokkal, akiket később meghívtam az általunk rendezett pécsi kongresszusokra is.
-Az említett privát laborban milyen jellegű munkát végez?
-Akár egy rendelőben, találkozom a betegekkel, akiknek hihetetlen nagy az igényük arra, hogy valaki meghallgassa a problémáikat. A labor neve: Oxylab - az oxigén szabadgyökök vizsgálatából eredően - és betegségkockázat-elemzést végzek benne. A hozzám fordulók nagyon vegyes és sokszínű tünetekkel érkeznek, például azzal, hogy idegesek, vagy nem tudnak aludni, nyelni, emésztési gondjaik, bőrkiütéseik vannak. Olyan a munkám, akár a detektívé, nyomozok azután, hol rejlik a probléma gyökere. Megnézem a leleteiket, elmagyarázom nekik, mit jelent a diagnózis maga - mert nincs erre idő a mai egészségügyi rendszerben – és ha szükséges, elküldöm őket a kollégáimhoz, más szakemberekhez is.
Az elmúlt kilenc évben sok sikerélményem volt ezen a téren, aminek nagyon örülök. Meg sem tudom számolni, hányszor mondtam el, mi az az oxidatív stressz, és miért fontos annak mértékét vérből kimutatni. Elmagyarázom nekik, hogy a sok szabadgyök jelenléte miért veszélyes, hogyan függ ez össze a szervezet védekező képességével, és milyen betegségek alakulhatnak ki általuk.
-Hogyan lett laborszakorvos Önből?
-Ha egészen visszamegyünk a múltba, akkor a Sebészeti Oktató és Kutató Intézet mindig egy kis intézet volt, 1952-ben kezdődött el benne a munka, eredetileg a Bőrklinikához tartozó épületrészben. Oka ennek a hidegháború volt, az tette fontossá, hogy az orvosi szakmán belül a sebészek képzése intenzíven folyjon. Az első kísérletes sebészeti intézet Szegeden jött létre - dr. Petri Gábor professzor alapította - azután következett a debreceni, majd a budapesti. Utóbbi később megszűnt, majd néhány éve újraindult. A pécsi 1952-től folyamatosan működött, Török Béla professzor vezette több mint húsz évig.
A pécsi intézet neve sokszor változott, volt Tájanatómiai és Műtéttani Intézet, majd Kísérletes Sebészeti Intézet, végül Sebészeti Oktató és Kutató Intézet, ám a célja mindvégig ugyanaz maradt: a sebészet alapjainak oktatása az orvostanhallgatóknak, valamint a fiatal, végzett orvosoknak, rezidenseknek. Megtanítottuk nekik a műtéti beavatkozások alapjait: hogyan kell bemosakodni, beöltözni úgy, hogy a sterilitás megmaradjon, milyen műszerek szerepelnek a „tálcán”, amit a műtősnők a műtéthez előkészítenek, és hogyan kell ezeket használni. Ezeket a gyakorlati foglalkozásokat azért szerették a diákok, mert a sok elmélet után végre a kezükbe foghatták a legszükségesebb eszközöket, és az orvosi hivatás közelébe kerülhettek. Az intézeti kollégáim aztán később sebészeti szakvizsgát tettek, én azonban nem akartam manuális pályát választani, mert tudtam, hogy nőként és családanyaként nem tudnék eleget tenni a követelményeknek, az éjszakai ügyeleteknek. Inkább a laboratóriumi, a morfológiai, a biokémiai és a szövettani módszereket sajátítottam el, amelyeket a műtőben készített kísérleti modellek kiértékelésénél alkalmaztam. A laboratóriumi szakvizsgát 1972-ben szereztem meg.
Nagy korszaka volt a sebészetnek a minimálisan invazív technika bevezetése, kezdetben a hasi, majd a mellkasi beavatkozásoknál.1992-ben Kiss Tibor professzor, a pécsi II. számú Sebészeti Klinikán végezte az első laparoszkópos epehólyag kivételt. Ezt a speciális technikát azonban nem volt könnyű megtanulni, főképp az idősebb sebészek bajlódtak vele. Ezután számos posztgraduális tanfolyamot tartottunk az intézetben, sertéseket használva a laparoszkópia fogásainak elsajátíttatására. Aztán ahogyan múltak az évek, egyre több klinikával kerültünk kapcsolatba – jórészt sebészekkel, urológusokkal, traumatológusokkal, kardiológusokkal és aneszteziológusokkal dolgoztunk együtt – figyeltük a betegek műtét előtti és utáni oxidatív paramétereit, amelyek jó prognosztikai markereknek bizonyultak.
Ma már tudott tény, hogy a szabadgyököknek meghatározó szerepük van szinte minden humán betegség kialakulásában, valamint progressziójának fenntartásában. Nagyon építő volt együtt munkálkodni a legkülönbözőbb szakterületekkel, ezekből a közösen folytatott vizsgálatokból hihetetlen mennyiségű közleményünk is született.
Kutatási profilunk fókuszában a kísérletes kardiológia volt, igyekeztünk kijutni a külföldi rangos kongresszusokra is, ám ez anyagi okokból csak ritkán sikerült. 1996-ban aztán gondoltunk egy merészet, és megszerveztünk egy angol nyelvű tanácskozást Pécsett, „International Symposium on Myocardial Cytoprotection” címmel, ami olyan sikeres volt, hogy két-három évente megismételtük. 2003-tól a rendezvény fő partnere az indiai Naranjan Dhalla professzor és intézete, az International Academy of Cardiovascular Science volt. 2010-ben a Szívgyógyászati Klinikával közösen megszerveztük a hatodik, talán legsikeresebb szimpóziumot, nemzetközi hírű és rangú kutatók és klinikai kardiológusok részvételével. Ekkor kaptam meg Dhalla professzortól az IACS életmű díját.
-Hogyan lett intézetvezető?
-1994-ben védtem meg az akadémiai doktori értekezésemet, majd 1995-ben, a habilitációmat követően megszavazta a Kari Tanács, hogy intézetvezető legyek. Ez az időszak 12 évig tartott. Az első intézkedéseim egyike volt, hogy fiatalokból megerősítettem az akkori csapatot, belőlük később nagyon jó sebészek és kutatók váltak. Nagyon szerettem mindig személyes kontaktusban lenni az emberekkel, ami manapság nem annyira divat, hisz az intézetvezetők is főleg e-mailekben értekeznek a kollégáikkal. Hagyomány volt nálunk, hogy mindig egy hétre írtuk ki a műtőprogramot, belefoglalva az oktatási és a kísérleti teendőket is. Ez nagyon hasznosnak tűnt, mert nem volt keveredés, olyan volt, akár a gyerekeknek a tanrend.
-Úgy képzelem, hogy közvetlen vezető volt, de szigorú is.
-Számomra az volt a fontos, hogy mindenki tudja, mi a feladata. Ha azt jól végezte - és ez vonatkozott a takarítónőkre éppúgy, mint az állatgondozókra, vagy az operáló orvosokra – akkor azt megbecsültem, erre mindig odafigyeltem. Ahogyan ennek ellenkezőjére is. Vallom, hogy eredményt csak rendben, jó munkavégzéssel lehet elérni. Sokat beszélgettem is a kollégáimmal, a diákokkal, és azokkal is, akik a tanfolyamainkra jöttek. Gondoskodtam arról, hogy mindig legyen a termoszokban tea, kávé, az asztalon pogácsa, sütemény. Ha vendégeink voltak, akkor a Celláriumból hozattam az ebédet. A vendéglátásra sokan jó szívvel emlékeznek, és ez örömmel tölt el.
-Miként oszlott meg az életében a kutatás és az oktatás?
-Kezdetben hasonló arányban végeztem mindkettőt, bár nyilván másképp oktat egy fiatal, mint egy tapasztaltabb. Volt egy kis műtőnk, ahol altatott korcs kutyákon dolgozhattunk, akkoriban ez még megengedett volt. Ez egyébként azért volt jó, mert a kutya méretileg jobban megfelelt a céljainknak, mint a patkány. Jobban lehetett rajta vénát preparálni, vagy metszést ejteni. Megtanítottuk a diákoknak azt is, hogyan kell beintubálni a légcsövet, mire figyeljenek, hogy ne altassák túl az állatot. Ez azért is volt lényeges, mert akkoriban még nem léteztek annyira kíméletes altatószerek, mint ma. Nagyon szerettem oktatni, de be kell vallanom, hogy a kutatás azért jobban vonzott.
-Azt ne hallgassuk el, hogy mestertanári kitüntetést is kapott.
-Valóban, nagyon sok diákkörösöm volt, a diákköri konferenciák időszakát nagyon szerettem. Soha nem engedtem el őket előadni úgy, hogy előtte ne hallottam volna a prezentációikat. A kezdetekben még nem volt számítógép, a hallgatók diákkal szemléltették a mondandójukat, és bizony oda kellett figyelni arra, hogy két dia közt is legyen miről beszélniük. Ezt a kitüntetést 2003-ban kaptam, és a többi szakmai elismerés mellett nagyon sokat jelentett nekem.
-Többektől hallottam, hogy Ön szárnyakat tudott adni a diákjainak.
-Az volt az elvem, hogy minden egyes diákban rejlik valami, ami kiemeli a társai közül. Ezt a valamit kellett megtalálni, és ezt erősíteni benne, nem pedig azért szidni, amit nem jól csinál, vagy épp utál. Volt, aki nem szeretett cikket írni, de muszáj volt. Nehezen viselte volna, ha az orra előtt nézem át azt, amivel elkészült, és kritikával illetem akár a helyesírását, akár a stílusát. Ezért szó nélkül odatette az asztalomra az anyagot, én pedig hazahoztam, kijavítottam, majd másnap szó nélkül visszatettem az ő asztalára. Szavak nélkül is értettük egymást, és ez nagyon jóleső érzéssel tölt el ma is. Volt legalább 38, de az is lehet, hogy 40 PhD-fokozatot szerzett hallgatóm, és erre nagyon büszke vagyok. Akadt köztük szívsebész, kardiológus, traumatológus, fül-orr-gégész, urológus is, sokan közülük vezető beosztásban dolgoznak. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha akut egészségügyi problémám lesz - történjen ez bárhol az országban - biztosan találok olyan régi tanítványt, aki szeretettel fogad és gyógykezel majd.
-Pályája során nagyon sok szakmai elismerésben is részesült.
-Valóban, minden területen díjazták a munkámat. Kaptam Charles Simonyi kutatói ösztöndíjat, Széchenyi professzori ösztöndíjat, átvehettem a Magyar Sebészetért Emlékérmet, a kísérletes sebészet legrangosabb díját, a Petri Gábor Emlékérmet, a Matkovics Emlékérmet, a Magyar Felsőoktatásért Emlékplakettet, valamint az Ipolyi Arnold Tudományfejlesztési Díjat is. 2009-től a Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Talentum Alapítványának kuratóriumi tagja vagyok. Öszöndíjakkal segítjük a tehetséges fiatalokat, PhD-hallgatókat, ami nagyon megtisztelő, szép feladat, szerves folytatása eddig végzett munkámnak.
-Honnan merítette azt az elsöprő energiát, amivel dolgozott, járt-kelt a világban és az emberek között?
-A genetikának ebben biztosan nagy szerepe van, édesapám volt ilyen energikus. Ő egyszerű parasztszülők gyereke volt, nehéz sorssal, de az esze és a kitartása segítette a pályáján. Volt egy mondása - az életfilozófiája is egyben - így hangzott: „Semmi nem drága, csak meg kell tudni venni.” Megtanított arra, hogy semmi sem elérhetetlen, de mindenért meg kell dolgozni.
Pécsett jártam általános iskolába, kitűnő tanuló voltam. Az Agócsi-féle zeneiskolában tanultam zongorázni, amit csak egyetemista koromban hagytam abba. Sajnos, elég korán elváltak a szüleim, mi anyukánkkal maradtunk mindhárman. Édesapám Budapestre költözött, később pedig mi is követtük. Érettségit már a Fazekas Mihály Gimnáziumban tettem, ami már akkor is jó nevű iskola volt.
Édesanyám egy igazi szeretetbomba volt, alacsony, filigrán asszonyka, és valódi művészlélek, nagyon szépen zongorázott és énekelt. Rengeteget gyakorolt, ezáltal én is kívülről fújtam az operák és operettek szövegét. A nagymamám azonban szigorú asszony volt, olyan gyorsan rendet teremtett, akár egy katona. Jó gyerekek voltunk, a nővéremmel sokat segítettünk, főleg akkor, amikor Budapestre kerültünk, és anyukámnak el kellett mennie dolgozni.
A fiútestvérem is orvos lett, ő akkor végzett, amikor én 1960-ban elkezdtem az egyetemet Pécsett. Belgyógyásznak szakosodott, aztán családorvos lett, jelenleg Budapesten él, és 81 évesen is dolgozik. A nővérem elektrotechnikus, gyönyörűen ír és rajzol, és hasonló aktivitással él, mint mi, a szőlőjüket ma is szorgosan műveli.
-A férjével hogyan ismerkedtek meg?
-Egy vonattal jöttünk Pécsre, az egyetemre, ő Fehérvárról, én Budapestről. Emlékszem, szép fekete haja volt és napszemüveget viselt, nagyon jóképű volt, gondoltam is, milyen beképzelt ez a fiú / nevet – a szerk. /. Később elmesélte, hogy ő is észrevett engem - akkor még nekem is fekete volt a hajam - és azt gondolta magában, hogy helyes ez a lány, csak kissé sokat rohangál fel s alá. Másnap aztán újra találkoztunk a Rákóczi úti egyetemi tömbben, a csoportbeosztásoknál. Mint kiderült, egy csoportba osztottak minket. Ő szorgosan udvarolt nekem, ám én ellenálltam egészen addig, amíg meg nem betegedett, vakbélgyulladással került a kórházba. Akkor megtört a jég, elmentem hozzá látogatóba. Később már együtt is tanultunk, ő nagyon tudta az anatómiát - én annyira nem kedveltem - és remek térlátása is volt. Emlékszem, hogyan korrepetált engem egy koponyán, amit az édesapjától kapott, aki ugyancsak orvos volt. Végül mindketten summa cum laude végeztünk, ami nagy dolog volt, mert csak kevesen kaptuk meg ezt a minősítést.
-Gyerekként is orvosnak készült?
-Nem, tanárnő szerettem volna lenni. Alapvetően mindig a racionális dolgok érdekeltek, ezért szerettem a szolfézst is, amit tanítottam is kisebb gyerekeknek. Mivel ez közel állt hozzám, gondoltam, elmegyek pedagógusnak. A két lábbal a földön járó apukám azonban eltántorított ettől, azt mondta, hogy a tanárok keveset keresnek, és abból a fizetésből nem lehet megélni. Menjek inkább orvosnak, akár a bátyám. Ezután már nem volt kérdés, mi legyek. A nagy döntéseknél mindig mellettem állt, az apróságokban viszont hagyta, hogy egyedül álljam meg a helyem. Nemsokkal azelőtt halt meg, hogy Ági lányom megszületett, 1974-ben. Tamás fiammal - aki 1968-as születésű - még készültek közös képek. Szerencsénkre édesanyánk sokáig élt, ő 96 éves korában hunyt el.
-A lánya és a fia miért nem lettek orvosok?
-Talán azért, mert mi nem befolyásoltuk őket, amit ma már bánok. A lányomból remek gyermekorvos lett volna, mert apró jelekből tudott olvasni, a fiamból pedig kiváló fogorvos, mert ügyes a keze. Tamás a fogorvoslás helyett a Közgazdaságtudományi Egyetemen elvégzett három évet, majd Budapestre ment ráképzésre. Kiváló üzleti érzéke van, marketinggel, stratégiafejlesztéssel foglalkozik különböző cégeknél. Ági lányom a Pécsi Tudományegyetem angol-biológia szakára jelentkezett, melynek elvégzése után a Frankfurti Max Planck Intézet biofizikai kutatócsoportjába vették fel PhD-hallgatónak. A programvezetője egy Nobel-díjas kémikus volt. Ott készítette el a PhD-dolgozatát is, nagy örömömre kint lehettem a védésén, ami kiválóra sikerült. Hat év után jött haza, ezt követően az uniós pályázatok kezelésével foglalkozott. Jelenleg Heidelbergben dolgozik az EMBL-ben, magas rangban, igazgatóhelyettesi szinten. Sajnos, velük nem tudunk olyan sűrűn találkozni, mint a fiamékkal. A fiam időközben elvált, de nagyon szoros a kapcsolatunk a 13 éves Maja unokánkkal, aki az édesanyjával Budapesten él. Mindkét unokámra nagyon büszke vagyok, Maja kiváló tanuló, jó a nyelvérzéke, gyönyörűen fuvolázik és rajzol, Máté pedig a matematikában jeleskedik, és kiemelkedően teljesít a sportban.
-Jól gondolom, hogy Ön alapvetően optimista ember?
-Igen, bár a korral azért megrendül az ember optimizmusa is. Nagy fájdalommal töltött el, amikor 65 éves koromban - rendkívüli nyugdíjazásom miatt - megszűnt az aktív életem az egyetemen, ahogyan az is, hogy a Kodály Zoltán úti intézetünket átköltöztették a régi helyéről egy sokkal kevésbé komfortos helyre. Akkoriban légüres térben éreztem magam. Nagyon hálás vagyok dr. Koller Ákos professzornak - aki akkor a Kórélettani Intézet vezetője volt - mert maga mellé fogadott, és a Szentágothai Kutatóintézetben kaphattam helyet. Az első évben sokat jártam be, mert volt PhD-hallgatóm és kurzusom, mostanában azonban már kevesebbet tartózkodom ott.
-Van ideje a hobbijára, a zenehallgatásra és a koncertlátogatásokra?
-Igen, jut azért. Járunk a Kodály Központba és színházba is, a zenés darabokra Maja unokámat is elvisszük. Meghatározó élményként az a koncert jut eszembe, amikor Kocsis Zoltán a zongorista fiát dirigálta. Olyan érzésem volt, mintha óvón, féltőn átölelte volna őt, és az egész zenekart. Igazán megható volt. Szívesen emlékszem Miklósa Erika előadásaira is, akinek csodás a hangja, és egy végtelenül kedves személyiség, tele empátiával. Szeretettel gondolok továbbá a Benkó Dixieland Bandre, akik ugyancsak feledhetetlen pillanatokat szereztek nekünk.