-portrébeszélgetés dr. Kellermayer Miklóssal, a Laboratóriumi Medicina Intézet emeritus professzorával
Nem nehéz elképzelnem, milyen robbanékony volt fiatalon, hisz most is lendületesen, délcegen áll fel az íróasztala mögül. Komoly sportolói múltja, szilárd akaratereje tükröződik a tartásában, a tekintetében, de még a beszédstílusában is. Meggyőzően, szuggesztíven fonja a mondatokat, magára vonva a figyelmet az első pillanattól. A retorika tanára is lehetne. Tudják ezt róla itthon és a határokon túl is, mert közéleti szereplőként legalább olyan ismert, mint az élő sejt kutatójaként. Közel három órás beszélgetésünk alatt próbáltam megfejteni a titkát, miben rejlik az ereje, honnan táplálkozik a hite, a szenvedélyessége, az elkötelezettsége, mindent elsöprő energikussága. Nyíltsága sokat segített abban, hogy kissé közelebb kerülhessek a „Kellermayer-jelenséghez”.
Schweier Rita írása
-Már a kézfogása is sokat elárul arról, miként állhatott helyt fiatalon a gerelyhajító versenyeken, hogyan lett Önből országos bajnok.
-A gerelyhajításnál a legfontosabb a robbanékonyság, ezt az adottságunkat azonban hamar elveszítjük, így ezt a sportágat kénytelenek korán abbahagyni a művelői. Nagy nosztalgiával emlékszem azokra az időkre, amikor még versenyezhettem. Éppen hatvanéves voltam, amikor a 12 unokámból heten átúszták a Balatont, és vágyakozón engem is erre biztattak. Sikerült a megmérettetés, mégpedig nagyon emlékezetesen. Ők korábban átértek, majd amikor én is megérkeztem, olyan ovációval fogadtak, mintha egy sztár jött volna / meghatottan mosolyog – a szerk. /. Akkor ígéretet tettem nekik arra, hogy tíz év múlva újra átúszom. Sikerült. Jelenleg 77 éves vagyok, azt azonban még nem tudom, hogy nyolcvan évesen ismét megteszem-e.
-Ma is rendszeresen sportol?
-Amíg el nem szakadt az Achilles-inam, addig minden nap futottam, és együtt fociztam a gyerekekkel. Jelenleg inkább úszom, és a víz alatt gimnasztikázom. Figyelek magamra.
Az Élet című könyvem elején arról írok, hogy nekem valójában nem lenne szabad élnem. Orvosi szempontból legalábbis. Ötéves voltam, amikor a háború Magyarországra ért és a front átvonult, vidéken éltünk akkor. Tuberkulotikus hashártyagyulladást kaptam, amibe illett volna belehalnom, ám mégsem így történt. Ezután kissé nehezen indult be a fejlődésem. Mindez Révfülöpön történt, ahol édesapámnak nagy szőlője volt és finom borai. A körzeti orvos előírta a szüleimnek, hogy naponta legalább egy deciliter bort adjanak nekem. A bornak az egészséggel való összefüggését később tanulmányoztam. A bor valódi csoda, olyan anyagokat tartalmaz, amelyekre az embernek szüksége van. Az édesapám bora és az édesanyám szeretete mentett meg engem.
-Nyilatkozta többször is, hogy a halál közelsége tette Önt hívő emberré, egyben formálta küldetéstudatát.
-Igen, bár az orvosi küldetéstudat édesanyámtól eredeztethető. Ő 1909-ben született, és orvos szeretett volna lenni, nagyon okos asszony volt. Aztán ez nem teljesülhetett, jött az első világháború, és megszülettünk mi is, hárman. Valamiért azt gondolta, hogy én leszek, aki ezt a vágyát beteljesíti.
Gimnáziumba Tapolcára jártam, ami azért volt meghatározó számomra, mert ott lettem megszállott atléta, edzőmnek, dr. Papp Pálnak köszönhetően. A negyedik osztályt azonban már a híres budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumban végeztem, és ugyan nem volt egyszerű feladat, de sikerült beágyazódnom a fővárosi közegbe is. A váltásnak az volt az oka, hogy a bátyámat korábban már felvették a Testnevelési Főiskolára Budapesten, és az édesapám azt gondolta, ha én is ott leszek egyetemista, akkor anyagilag könnyebb lesz az ellátásunk. Jól tanultam, gerelyhajító bajnok is voltam, ám mindennek ellenére nem vettek fel az egyetemre, egy beteg lelkű révfülöpi párttitkár miatt, aki levelet írt ennek megakadályozására. Édesapám kulák volt, és klerikális szemlélete miatt támadta őt. Akkor nagyon összetörtem, ám jött a megmentőm, a leendő feleségem, akivel abban az időben ismerkedtünk meg, és örök hűséget fogadtunk egymásnak. Azóta mindenünk közös, ahogy a Szentírásban is írva van: „A kettő eggyé lesz.”
-Miért Révfülöpön telt a kisgyermekkora, ha Budapesten született?
-Édesapámnak egy nagyon jól menő kis vendéglője volt Budapesten, vendéglős mesterként dolgozott. Vásárolt egy nagy szőlőt Révfülöpön, és épített egy nagy pincét is hozzá, mondván, hogy majd innen viszi fel a borokat a vendéglőbe. A bombatámadáskor azonban az egyik legnagyobb bomba a mi vendéglőnkre és a házunkra esett, és csak egy gödör maradt a helyükön. Az volt a szerencsénk, hogy akkor épp nem tartózkodtunk ott. Ezután úgy döntöttünk, hogy életformát váltunk, és elkezdünk gazdálkodni Révfülöpön. A háború után ez nem is tűnt rossz ötletnek, mert ismét beindult az élet, és édesapám elvégzett különböző gazdatanfolyamokat, ám jött a Rákosi-rendszer és a kuláklista. Szinte éheztünk. A bátyámmal alig vártuk, hogy elinduljon a szeptemberi iskolakezdés, és a kollégista lét Tapolcán, mert egész nyáron a szőlőt kapáltuk és permeteztük a bazaltos, köves talajon, ami nagyon kemény munka volt. Ennek azért volt előnye is, hisz megerősödtünk tőle.
-Akkoriban már megszületett a leánytestvérük is?
-Igen, gyorsan jöttünk egymás után. Sajnos, ő eléggé beteges volt, így minket, fiúkat fogtak keményen a szüleink. De nem bánom, sőt, szerintem a mezőgazdasági pálya is megfelelt volna nekem. A három gyermekünk közül a legkisebbet, Richárd fiamat ösztökéltem is ez irányban, meg is próbálta, ám rájött, hogy büdös a trágya, ezért inkább orvosnak állt / mosolyog – a szerk. /.
-Nagyon szépen beszél a fiatalkori emlékeiről, holott komoly fizikai és lelki kiképzést is kaptak.
-A leghálásabb annak a bombának vagyok, ami elvitte a házunkat / homályos tekintettel felnevet – a szerk. /. Ha ez nem történik meg, akkor biztosan nem azzá válok, ami ma vagyok. Ez a szigor, ez a hajnaltól késő estig tartó kemény munka olyan nevelő hatású, amit nem lehet mással pótolni, talán csak a jól irányított sporttal. Napi két-három órát minden gyermeknek versenyszerű sportolással kellene töltenie, mert ezzel tudná lemérni, hogy mennyit fejlődik. Ennek legjobb módja a futás és az atlétika, mert általuk olyan izomcsoportok mozognak, amelyek minden más sporthoz nélkülözhetetlenek. Azért is ezeket részesítem előnyben, mert itt az eredmény objektíven megítélhető. Emellett fontos lenne, hogy a gyerekek részt vegyenek valamilyen csapatsportban is. Elsőrendűen azonban arra kellene rávilágítani, hogy miben rejlik az egyes gyermek lényege. Az evolúciós fajelméletre épített gondolkodásmód csak tragédiát szül, mert elmossa a személyiség megismerésének fontosságát. Tizenéves korában minden gyermeknek tudnia kell, hogy van benne valami titok. Enélkül nincs felelősségtudat, és kimarad az életéből az, amit József Attila így fogalmaz: „Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább.” Úgy hiszem, hogy azt a „testnevelést”, amit én a kapálással, a komoly fizikai munkával automatikusan megkaptam, azt ma tudatosan tervezetten sporttal, testedzéssel kell megadnunk a gyermekeinknek.
-Tizenhat évesen - amikor országos bajnok lett gerelyhajításban – az olimpiáról álmodozott, történt azonban egy balesete, izomszakadása lett. Ez a sportkarrierje végét jelentette?
-Akkoriban, amikor országos bajnok lettem, az atlétika nagyon fontos sportág volt az országban. Történt ez 1956-ban. A forradalom után azonban Tapolcán is bezárták az iskolát, hónapokig nem volt tanítás, és a bátyámmal fát vágni jártunk erdészekkel az erdőbe. Úgy vágtam a fát, ahogyan a gerelyt hajítottam. Valójában minden lehetőséget kihasználtam arra, hogy erősítsem az izmaimat. Amikor újra elkezdődött az iskola, kíváncsi voltam, mennyit fejlődtem, és az edzőm jelenléte nélkül nekiálltam nulla fok alatt gerelyt hajítani, holott tudtam, hogy ez tilos. Levetkőztem, és olyan erővel dobtam, hogy egyszer csak azt éreztem, elszakítom az izmaimat. Bevérzett a hátam, leszakadtak a mély izmok a csontomról. Nagyon vakmerő voltam. A gyógyulás után a robbanékonyságom megmaradt ugyan, de a rám jellemző, összeszedett izommunkát később már nem tudtam produkálni. Utánpótlás válogatott voltam még, Budapesten, a Vasas Sportklubban is edzettem Várszegi Jenő gerelyhajító bajnok irányításában, de éreztem, hogy már nem vagyok a régi.
-A pécsi egyetemre hogyan sikerült felvételt nyernie?
-A feleségem nagybátyja, Horváth Richárd magas rangú római katolikus pap volt, ő segített ebben, és később másban is nekem. De ehhez kellett az, hogy sikeres felvételi vizsgát tegyek. A szóbelin az akkori Biofizika Intézet igazgatója, dr. Ernst Jenő - akinek a fotóját láthatja a falon – kérdezett, és mivel jól feleltem, odasúgta a társának, hogy engem fel kell venni. Éveken át az egyetem legjobb tanulója és legjobb sportolója voltam, ami azért volt nagy szó, mert angolul csak akkor kezdtem tanulni, és a szüleim sem tudtak támogatni.
-Miért nem családorvos vagy sportorvos lett Önből?
-Édesapám nagyon sajnálta, hogy kutató lettem, és nem orvos. Neki a családorvos volt az igazi orvos, és számomra is ez az orvoslás csúcsa. Dr. Romhányi György professzor azonban engem is elvarázsolt, tiszteltem és meg is szerettem őt. Nagyra becsülésemet próbáltam úgy is kifejezni, hogy a 48-as téren álló, Rétfalvi Sándor által alkotott remek szobrának elkészítésében aktív szerepet vállaltam, és tiszteletére 17 éve orvostalálkozót is szervezek segítőtársaimmal Száron.
-Egy pillanatig sem ágált az ellen, hogy orvos legyen?
-Egyáltalán nem, csak a papi hivatás vetekedhetett volna vele, mert a legmagasztosabbnak a római katolikus papi hivatást tartom. Az anyai nagyanyám nagyon vallásos ember volt. Ám mivel a lányok nagyon tetszettek, ez nem kerülhetett szóba. Az orvosi és a papi hivatás lényege alapjaiban ugyanaz: másokért élni. Alapvetően mindig segítőkész voltam, törődtem a körülöttem élőkkel.
Édesapám félárva volt, gyermekkora mély fájdalommal teli. Édesanyjának nyílt tuberkulózisa volt, négy gyermeket szült, de csak az apám maradt meg közülük. Úgy maradt életben, hogy a szülés után rögtön elválasztották az édesanyjától, hogy legalább őt ne fertőzze meg. Három évesen aztán tanúja volt anyukája halálának, aki akkor mindössze 29 éves volt. Ha végiggondolom, ez a történet is hozzásegített ahhoz, hogy orvos legyek. Nagyon sokat küzdöttem azért, hogy ezt elérjem, a budapesti felvételin is a legjobb 15 között voltam, ezért is sújtott le annyira, hogy oda nem vettek fel.
-Mi volt az oka annak, hogy négy év után eljött Romhányi professzortól?
-Idealizáltam őt, és orvostanhallgatóként másként láttam, mint amilyen közvetlen közelről volt. Nem volt egyszerű mellette dolgozni. Amiben én gondolkodtam akkor, azt úgy véltem, hogy dr. Jobs Kázmér professzor mellett jobban megvalósíthatom, bár attól a megfigyeléstől, amit korai kutatóként tettem, ő is vissza akart tartani. Belekerültem ugyanis egy olyan csoportba, amelynek tagjai azt hirdették, hogy nem jó az, ahogyan az élővilágról gondolkodunk. Dr. Ernst Jenő professzorral együtt – aki magányosan élt, és egy nagyon érdekes személyiség volt – én is szembekerültem a fő áramú tudománnyal.
A mi álláspontunk szerint az élő sejtben a víz nem csak „oldószer”, nem olyan általános közeg, mint a kémcsőben, ahol a kémiai reakciók szabadon zajlanak. Az élő sejtben is kémiai reakciók zajlanak, de a víz itt szerkezeti elemként is viselkedik. Az agyunk nyolcvan százaléka víz, és elektromos jelek milliárdjai rohannak benne. A vízben pedig – így tanítjuk – a sók oldódnak, elektrolitot hoznak létre, ami rendkívül jól vezeti az áramot. Minden kisülne, ha az összes víz az agyunkban szabad elektrolit lenne, ha a vízmolekulák jelentős hányada nem szerkezeti elemként viselkedne, és nem válna „szigetelővé”. A sejteken belüli és a sejtek felszínén lévő víz szabad állapotát feltételező elmélet-kavalkád tehát kudarcot vall. A gyógyszeripar és a gyors siker érdekében azonban egyenlőre még nem az igazság a nyerő. Az élettudomány rossz irányba megy, és ezt nem akarják belátni.
-Hogyan tudott itt kutatni és maradni, ha ellentmondások vették körül?
-Ahhoz egy szintet el kell érni, hogy érdemes legyen valakit először elhallgattatni, aztán támadni. Én alanya voltam mindkettőnek. De nem roppantam bele, éppen ellenkezőleg, megerősödtem. Segített ebben a családom, a csodás feleségem, mellettem álltak a tanítványaim, no meg József Attila, aki a legnagyobb támaszom, a legkrisztusibb költő, akit nem értettek, nem szerettek, holott ő szeretettel volt mindenki iránt. A szeretetéhségbe halt bele. A mondatai számomra olyanok, akár a Szentírás. Amikor rájöttem, hogy számomra a Himnuszt gerelyhajító bajnokként már nem énekelhetik el, akkor úgy döntöttem, hogy a tudományban leszek világbajnok úgy, hogy ezzel senkit sem bántok. Amikor a kísérleteink alapján rádöbbentem, hogy a DNS nem fürdik az élő sejt magján belül egy olyan szabad elektrolit oldatban, mint ami az élő sejtekre általánosan elfogadott, és amit tényként tanítunk a fiataloknak, válaszút elé kerültem: kitartok amellett, amit látok, vagy fújom én is a „fő áramú” tudomány trombitáját.
Én a sejtmag, az élő sejtek magjának kutatója vagyok. Kezdetben a nyiroksejteket, a kis limfociták magjait vizsgáltuk - amik a vérben keringenek és a nyirokcsomókban, a lépben vannak „otthon”, egyben immunrendszerünk őrei is – ezek úgy néznek ki, mintha csak magjuk lenne, és a magokban nem lenne magvacska (nucleolus). A kísérleteink azt mutatták, hogy ha a festett kenetekben, a fénymikroszkópban nem is látszik, azért van kiformált magvacska a kis limfociták magjában. Ekkorra már elkapott a kutatás őrülete. Csak néhány évvel voltam az orvosi egyetem elvégzése után, és nem foglalkoztam azzal, ki, miként finanszírozza majd az elgondolásaimat, és ezáltal milyen életszínvonalat tudok biztosítani a családomnak. Feleségem sem keresett sokat, tanítónőként dolgozott. Két gyermekünk már a medikus éveim alatt megszületett. Amikor a hónap végére elfogyott a pénzünk, mindig csak azt mondogattuk, sebaj, megyünk Somogyfajszra. Oda ugyanis többször hirdettek körzeti orvosi állást az Orvosi Hetilapban.
1970 nyarán találkoztam dr. Hidvégi Egonnal, a kiváló biokémikussal, akihez később szoros barátság is fűzött. Ő említette, hogy szerveznek Balatonszéplakon egy workshopot a sejtmagok különös kis szervecskéjéről, a magvacskáról, ahova mindenkit meghívnak, aki ezt a területet kutatja, még Amerikából is. Ez a szocialista táborban igen nagy dolognak számított. Mivel akkoriban senki nem volt az országban, aki ezzel a témával foglalkozott, ezért Hidvégi javasolta, hogy készítsek egy absztraktot, és elintézte azt is, hogy legyen egy néhány perces hozzászólásom. Az angol tudásom akkoriban még nagyon gyatra volt, magántanárhoz jártam, vele állítottuk össze az absztraktot is. Miután ezt elküldtem Párizsba, az ottani szakemberek úgy döntöttek, hogy ne két-három perces felszólalást, hanem húsz perces referáló előadást tartsak. Rengeteget készültem rá, ám arra nem számítottam, hogy a végén szenvedélyesen hozzá is szólnak. Harris Busch, aki akkoriban Houstonban „tudományos király” volt, és ezzel a témával foglalkozott, elhívott Amerikába. Egy évet töltöttem ott, majd hazajöttem, mivel a feleségem és a három gyermekem itthon maradtak. A kinti tartózkodásom alatt három első szerzős, és három társszerzős dolgozatom született.
Érdekes tapasztalat, hogy abban a hatalmas kutatóintézetben nagyobb diktatúra volt, mint itthon. Minden második szombaton beszámolóra köteleztek minket, és három havonta dolgozatot kellett írnunk. A bejáratnál naponta le kellett jelentkeznünk, mert jelenléti naplót vezettek.
Megjegyzem, hogy a kandidatúrámat már a kiutazásom előtt megírtam, nehogy szó érje a ház elejét. Részt vettem az első kétdimenziós elektroforézis kimunkálásában is - ami a fehérjekutatás alapmódszertana ma is - bár akkor mi rosszat csináltunk, három évvel később Border Coloradóban született meg a jó technika, amire épül a proteomika. Akkor úgy tűnt, hogy a fehérjeanalitika gyorsabban halad a génanalitikánál, ám a DNS-kutatás később „beelőzött”, mivel technikailag könnyebb volt vizsgálni. Az 1980-as években aztán elutaztam még egyszer Amerikába, akkor már a makromolekulák és a vízstruktúrák közti kapcsolatot kutattam.
Ma még mindig szűz területnek számít az, amire egész kutatói pályám alatt fókuszáltam: a víz és az anorganikus elemek szerepe a génszabályozásban. Ennek lényege, hogy van egy fehérjerendszer, a lazán kötött „loosely bound” magfehérjék, amelyek az ion-miliőt szabályozzák. ”Ion-zsilipnek” („ion-sluice”) neveztem el ezt a rendszert. Volt egy amerikai könyvkiadóval szerződésem arra, hogy ezt meg is írom, de végül elmaradt, több okból. Mindazonáltal a víz és anorganikus elemek a génszabályozásban témakörében közölt új felfedezéseink mellett más lényeges megfigyeléseket is tettünk. A világon elsőként mi láttuk a sejthálózatot, a „detergens rezisztens citoszkeletont” is. Az erről szóló írást beküldtük a Nature-nek, de nem közölték, azt ajánlották, hogy egy speciális sejtbiológiai folyóiratban jelentessük meg.
Azt is mi bizonyítottuk, hogy a kálium nem oldva van az élő sejtben, és nem kizárólag a membrán tartja bent. Ezt már jó helyen, a Proceedings of the National Academy of Sciences-ben sikerült közölnünk. Sokan idézik, de áttörés még mindig nincs, tehát az életemben nagy valószínűséggel nem kapom meg azt az elismerést, amit ezek a felfedezések jelentenek. De már nem nyüzsgök ezen a területen, áthangoltam magam a tudomány és az istenhit kapcsolatának, valamint az emberiség betegségének, élővilág ellenességének mélyebb vizsgálatára.
-Oktatási rektorhelyettesként több újdonságot is bevezetett.
-Igen, egy új tantárgy, a klinikai biokémia kimunkálásában vettem részt, amit aztán oktattam is, és mi indítottuk el a kreditpontos, szabadon választott blokkokat is. Emellett – Magyarországon elsőkként, dr. Kopp Máriáékat is megelőzve – bevezettük a magatartástudományi intézet fogalmát, továbbá nevünkhöz fűződik a Szívcentrum létrehozása.
-Kidolgozott egy „Igazság az élő sejtről” elnevezésű kurzust is.
-Ennek immár 25 éve, azóta minden évben meghirdetjük ezt a tantárgyat, változó számban, 30-80 diák veszi fel. Közel nyolcszáz dolgozat született a tollukból, itt őrzöm őket a szekrényemben. Elsőtől fogva az volt a szabály, hogy négy oldalt kell írnia mindenkinek arról, amiről szeretne. Sokat tanulok a tanítványaimtól, mert csodás írásművek születnek.
A természet és az orvoslás iránti alázatról szól ez a kurzus, arra oktatja a hallgatókat. Csak egy példa: a coli bacillus húsz perc alatt megduplikázza önmagát, ezalatt nagyjából 1300 fehérjét termel, amiből mi egyet sem tudunk előállítani szintetikus peptid-gyárainkban. Meg kell tehát hajolnunk a természet csodái előtt.
-Jó ideje közéleti szereplőként is ismeri az ország, sőt, az egész Kárpát-medence.
-A Magyar Egészségtudományi Társaság elnöke vagyok, és valóban sokat járok előadni mindenfelé, szabadegyetemként. Ez a forma nálam másként értelmeződik, mint a köztudatban, azt jelenti, hogy az igazság szabaddá tesz, avagy szabaddá válok az igazság hirdetésére.
-Miért fontos Önnek ez a prófétaság?
-Ha fuldoklót látunk, és nem ugrunk be érte a vízbe, az cserben hagyásnak minősül. Mivel úgy érzékelem, hogy nagy a baj velünk, ezért muszáj felemelnem a hangom. A próféta szerep felvállalása összefüggésben lehet azzal, hogy az élősejt kutatásában megtört a lendületem, valamint kapcsolatban van a rendszerváltással is. Ami az utóbbit illeti, megdöbbenten vettem tudomásul, hogy nem ujjongtunk, amikor az utolsó megszálló katona elhagyta az országot. Nem tudtuk élvezni a szabadságot. Gyerekellenesek lettünk és magzatgyilkosok, közel hétmillió magzat gyilkosai 50 év alatt, ami őrületes szám. Azt tapasztalom, hogy az iskolarendszerekben is zavaró elemekként hatnak a gyerekek.
Szembesültem tehát népünk betegségével, és erről beszélnem kellett, beszélnem kell. Olyan emberek közé kerültem, mint Bíró László katolikus püspök, Hegedűs Lóránt református püspök, Balczó András olimpiai bajnok, Jobbágyi Gábor jogászprofesszor, vagy Fekete Gyula író. Én a tudomány oldaláról közelítettem a nemzeti betegségünk okához. Rájöttem, hogy az önmagunkról alkotott tudatzavar az elsődleges ok, ami életellenessé tette az embereket.
Harcos nemzetmentő és gyógyító szeretnék lenni, aki azt mondja, hogy egy új világrend előtt állunk, ami a gyógyításé, mert a kizsákmányolásé már nem folytatható. Gondolataimat három könyvben összegzem: „Az Élet” már megjelent, „Az Út” a gondolataimban összeállt, „Az Igazság” című kötettel pedig most birkózom.
-Gyógyító lett tehát - megvalósítva szülei álmát - ha nem is a szó klinikusi értelmében.
-Valóban, gyógyító orvossá váltam, és ennek nagyon örülök, mert ez egy szép és nemes feladat.
-Három gyermeke van, akikről nagy büszkeséggel beszél. A lánya, Kellermayer Kinga angol-történelem szakos tanár, két fia pedig orvos. Ifjabb dr. Kellermayer Miklós a Semmelweis Egyetem Biofizikai és Sugárbiológiai Intézetének vezető professzora, dr. Kellermayer Richárd pedig Houstonban gyermekgyógyász, associated professor a nagy hírű Baylor College of Medicinen.
-Azért is vagyok büszke rájuk, mert különlegesen jó emberek. Sokat küzdöttünk azért, hogy Richárd fiunk ne hagyja el a hazáját. Ő Amerikában tette le a vizsgáit, a gyermekgyógyászit, a gasztroenterológusit és a genetikusit is, intézetigazgató lesz, és a „full time professzorság” is kecsegtet számára. Arra kértem, amikor másodszor is kiment Amerikába, hogy kezdjen el románul tanulni, mert ahány évet Houstonban professzor, annyi évet kell Marosvásárhelyen is töltenie. Úgy vélem, hogy magyarként ez szép tett lenne.
Arra neveltük őket, hogy a tudás alázat és csodálkozás. A feleségemmel nagyon mélyen éljük meg a magyarságunkat, pedig miattam dupla német neve lett a családunknak / mosolyog – a szerk. /. Amikor a gyerekek kicsik voltak, minden nyáron elvittük őket a Felvidékre, valamely vár romjaihoz. Évközben pedig elolvastuk, milyen legendák, történetek kötődnek hozzájuk. Az a csodálatos ezekben, hogy a romjaikban is monumentálisak. Elgondolkodtató, milyen erős nép lehet az, amelyik építette őket. A nemzettudatot így sikerült kialakítanunk a gyermekeinkben. Ma is hobbimnak tekintem a régi várromok felkutatását, és mindannak elolvasását, amit ezekről tudni lehet. Emellett sajnos sok értékes percet töltök a televízió előtt is, főleg a sportműsorokat kedvelem, de ezt rendszeresen meggyónom / mosolyog – a szerk. /.
-Nagy családdal büszkélkedhet - hány unokája és dédunokája van?
-Tizenkét unokánk és négy dédunokánk van. Az első unokánk - Kellermayer Zoltán - itt dolgozik az Immunológiai Intézetben, már a PhD-ja is megvan, és neki is született már két gyermeke. Hálásak vagyunk értük, és nagyon boldogok velük.