Los Angelesben, a Lundquist Intézet Rehabilitációs Klinikai Vizsgálati Központjának technikai igazgatójaként dolgozik dr. Pórszász János, akit világszerte elismert kutatóként tartanak számon a terhelésélettan és az obstruktív légúti betegségek vizsgálata területén. A pályáját Pécsett kezdő orvoskutatóval az egyetemi évekről, a pécsi bányáktól Los Angelesig és a UCLA professzori címéig vezető karrierről beszélgettünk és arról, hogy miért Pécset tekinti mai napig az igazi otthonának.
Stemler Miklós írása
- Azt talán kijelenthetjük, hogy nem a véletlennek köszönhetően került az orvosi-kutatói pályára, hiszen édesapja, Pórszász János neves farmakológus volt, akinek több fontos felfedezés fűződik a nevéhez. Mennyire volt azonban törvényszerű, hogy ön is a nyomdokaiba lép?
- Az biztos, hogy ez nem véletlen volt, ám előre eldöntött ténynek sem mondhatnám. Középiskolás koromban elsősorban a zene érdekelt, és ezzel szerettem volna foglalkozni. Édesapám azt javasolta, hogy mielőtt belevágnék a zenészi karrierbe, szerezzek valami polgári végzettséget is – például orvosit. Hát így kerültem a Pécsi Orvostudományi Egyetemre.
- Édesapja és édesanyja ekkor már itt dolgozott, de korábban Budapesten és Szegeden dolgozott és élt a család. Fel sem merült, hogy ezeken a helyeken próbál szerencsét?
- Nem. Egyedül a POTE-ra jelentkeztem, és szerencsére fel is vettek – még ha nem is a maximális pontszámmal. A családunk addigra Pécsre költözött, és szóba sem került, hogy esetleg máshova menjek.
- Ha jól sejtem, megvoltak az előnyei és a hátrányai is annak, hogy szülei az egyetemen dolgoztak…
- Ez messzire vezet, és nagy hatást gyakorolt az egész tudományos pályafutásomra. Egy másodéves élményemmel kezdeném, amikor tudományos diákköri munkára jelentkeztem Tigyi András professzorhoz molekuláris biológiára. A professzor első alkalommal egy angol nyelvű tudományos cikket nyomott a kezembe azzal, hogy János, te ebből fogsz referálni a jövő héten. 19 éves kisfiúként annyira meg voltam illetődve, hogy nem mertem szólni arról, hogy egyáltalán nem tudok angolul. Hazavittem a cikket – mai napig emlékszem, hogy a riboszóma aktivitásról szólt – és megmutattam édesapámnak, aki azt mondta viccesen, hogy „..ezt még magyarul sem értem, úgyhogy csinálj vele amit tudsz.” Fogtam egy szótárat, mondatonként kiírtam a lefordított szavakat, és megpróbáltam értelmes mondatokat kreálni belőlük. Aztán egyre több olyan szó lett, amit már nem kellett kiírnom. Így kezdtem el angolul tanulni. Cikkeket aztán már tudtam olvasni, sőt az oktatásban is nagy hasznát vettem, de a helyes kiejtés és a beszéd még jó ideig nem ment. 2003-ban, amikor már az Egyesült Államokban dolgoztam Brian Whipp professzorral, a terhelés élettan egyik legelismertebb szakértőjével, megemlítettem neki, hogy sosem volt részem formális angol nyelvoktatásban. Rám nézett a szokásos szúrós tekintetével, és halálosan komolyan közölte: „pedig talán nem ártott volna”, majd elmosolyodott.
A másik eset alapvetően meghatározta a tudományos pályaválasztásomat. 1976-os végzésem után a Gyógyszertanra szerettem volna menni, ám miután édesanyám ott dolgozott adjunktusként, közölték, hogy ez nem lehetséges. Így kerültem a közegészségtanra Bíró György professzorhoz, és lényegében ennek köszönhetem, hogy ma itt vagyok Los Angelesben a Kaliforniai Egyetemen.
Amikor jelentkeztem nála, Bíró professzor közölte, hogy találkozzunk másnap reggel hatkor a vasasi Petőfi akna bejáratánál. Mikor megkérdeztem miért, azt mondta: „Mert szeretném tudni, hogy egy élettanász mit tud csinálni a bányában”. Ez murisan hangzik, de valójában sors-meghatározó mondat volt. Ekkor kezdtünk el munkaegészségtannal és munkaélettannal foglalkozni a POTEn, amit később a Kórélettanon folytattam Kovács professzor alatt. Ekkor még csak az volt a világos, hogy a bányászok munkavégző képessége erősen függ az életkoruktól. Minél idősebbek, annál többen szenvednek légzőszervi betegségekben és mint kiderült, a kardiovaszkuláris betegségek is igen gyakoriak az esetükben. Mindkét betegségcsoport jelentősen korlátozza a fizikai teljesítőképességet és komoly panaszokhoz vezet. Természetesen a tünetek és panaszok elkerülése érdekében a beteg csökkenti a munkaintenzitást, hogy elviselhető legyen a nehézlégzés. Ezt szerettem volna tüzetesebben vizsgálni, és így hoztuk létre Pécsett az első terhelésfiziológiai laboratóriumot az egyetemen, ahol körülbelül nyolc év alatt mintegy hat- vagy hétezer bányászt vizsgáltunk meg (az akkori kb. 12 ezer közül). Egyébként a műszerezettség területén, mivel arra nem volt lehetőség, hogy új gázanyagcsere készüléket vásároljunk (erre csak később lett anyagi keret), egyik elektromérnök barátommal közösen kifejlesztettünk egy mérőrendszert, ami az alapja lett az akkori spiroergometriás laborunknak. A mellékelt fényképen erre az alsó polcon levő készülékre mutatok. A grafikai megjelenítés szoftverét magam írtam Simons’ Basicben, Commodore 64 számítógépen. Ez annak idején hatalmas eredménynek számított.
- Ez nagyon izgalmas téma, de van még egy elvarratlan szál korábbról, mégpedig a végül elhagyott zenészi pálya. Mikor és miért döntött úgy, hogy az orvostudományt választja?
- Ez egy hosszabb folyamat volt, lényegében édesapám megfertőzött a tudománnyal. Már a szegedi évek alatt bejártam hozzá a Sebészeti Műtéttani Intézetbe, ahol épp a paralitikus ileusz kezelésén dolgoztak. Ennek részeként izolált bélkacsokat kellett tanulmányozni, és a nyári szünetben édesapám rám bízta ezt. Ez a kísérlet tengerimalacból kiszedett izolált bélkacsokon demonstrálta, hogy a bél motilitás nemcsak paraszimpatikus izgatók, hanem szimpatikus blokkolók hatására is növekszik. Ez része volt egy komplex kísérlet sorozatnak, aminek eredményeként megszületett az kezelési módszer, amit mai napig világszerte alkalmaznak. A tudományos érdeklődésem ide vezethető vissza – ehhez az is hozzátartozik, hogy a gyakorlati orvoslás sosem hozott igazán „lázba”. Nagyon fontos volt, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetem lehetőséget nyújtott a tudományos érdeklődésem kielégítésére, és így kutatóvá válhattam. Mai napig hálás vagyok ezért az egyetemnek, és az akkori rektornak, Tigyi József professzornak, aki a Közegészségtanra irányított, miután nem kerülhettem a Gyógyszertanra. A zene ezzel együtt sem tűnt el az életemből, mai napig van csellóm és zongorám. Ez az éltető elemem a fotózás mellett, ami ugyancsak családi hagyomány, ugyanis mind édesapám mind édesanyám behatóan foglalkoztak fotóművészettel, több kiállításuk is volt. Én is a mai napig fotózok, Áron fiam pedig hivatásos fotós. Így a tudomány és a művészetek összefűződnek a családunkban.
- A bányászok egészségügyi állapotának tanulmányozása és a terheléses vizsgálatok bevezetése a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján erősen úttörő kutatási iránynak tűnik nekem. Ma már nem kis részben épp ezen kutatások miatt jól tudjuk, hogy milyen egészségügyi kockázatai vannak a bányákban végzett munkáknak, de annak idején ez még nem volt nyilvánvaló – és ráadásul politikailag is kényes téma lehetett.
- Így van, erről nem nagyon lehetett beszélni. Az egyik legjobb barátommal, aki maga is bányász volt, épp ennek a munkának a kapcsán ismerkedtem meg bányamentő orvosi ügyelet alatt, és a mai napig majdnem heti szinten beszélgetünk. Maga a téma tudományos szempontból nagyon termékeny volt, miután a pécsi bányászok légúti problémái kevert képet mutattak. A bányában végzett munka következtében kialakuló szilikózis restriktív légúti betegség, ám a dohányzás a porexpozícióval együtt obstruktív légúti betegséget is okoz. A dohányzás egyébként a szénbányászok körében az akkori magyar átlag mintegy kétszerese, 72 százalék volt. Így a szilikózis mellett egyszerre volt jelen a legtöbbjük esetében a krónikus obstruktív légúti betegség (COPD) is. A kutatást az akkori Nehézipari Minisztérium támogatásával végeztük, és az eredményeket a Pécsi Akadémiai Bizottság Székházában tartott Bányaegészségügyi Konferenciákon mutattuk be. Az első tudományos előadásom a témakörben 1982-ben a Magyar Élettani Társaság XLVII kongreszusán (Pécsett) hangzott el, az összefoglaló jellegű összeállítások pedig a Bányaegészségügyi Konferenciák kiadványaiban jelentek meg. Publikáció azonban csak jóval később, a kilencvenes évek közepén jelent meg egy összefoglaló közlemény formájában angol nyelven a Central European Journal of Occupational and Environmental Medicine folyóiratban, amit akkor Ungváry Professzor szerkesztett (CEJOEM 1:252-261, 1995). Ebből aztán a mai napig élő kapcsolatok születtek, máig munkakapcsolatban vagyok például dr. Varga József bányamérnökkel. Ennek a munkának az eredményeként egy nemzetközi folyóiratban jelent meg egy közlemény 2016-ban. Varga József több ezer vizsgálaton alapuló adatbázist állított össze a munkavégzés alatti szívfrekvencia variabilitás eredményeiről, és folyamatban van ezek feldolgozása egy tudományos cikk formájában. Nem túlzás azt mondanom, hogy a bányászokkal kapcsolatos munkám alapvetően meghatározta az életemet, és halálomig le vagyok kötelezve nekik.
- A pécsi kórélettanon és a pécsi, komlói bányászok vizsgálatával megkezdett tudományos karrier aztán kisebb kitérők után az Egyesült Államok, sőt az egész világ egyik legelismertebb felsőoktatási intézményén, a Kaliforniai Egyetemen folytatódott. Mi vezetett ide?
- Az egész egy könyvvel kezdődött. A klinikai terhelésélettan egyik úttörője, mondhatnám megalapító „nagyapja” Karlman Wassermann professzor volt, aki itt kutatott Kaliforniában. 1987-ben jelent meg az egyik legfontosabb műve, amit sikerült megszereznem, és az elolvasása után azt mondtam magamnak, hogy Jézusom, így kell ezt csinálni. A nyolcvanas évek végén tudtam felvenni vele a kapcsolatot, és azt mondta, hogy bár pénzt nem tud adni, szívesen lát a laborjában. Az akkori feleségem a Kaliforniai Egyetemen kapott posztdoktori ösztöndíjat, és így jöttünk ki. Három és fél évig voltam Wasserman professzor technikusa a kísérleti terheléses vizsgálatokat végző laboratóriumában, ami azzal járt, hogy az összes kutatási munkához közöm volt, és igazság szerint a légzésről légzésre történő gázanyagcsere adatfeldolgozásában kidolgozott programcsomagom az alapja a mostani munkánknak is. Ennek során ismerkedtem meg a krónikus obstruktív légúti betegségek egyik legelismertebb mai szakértőjével, az akkor még fiatal kutató Richard Casaburival. Négy évet töltöttünk itt, majd felkértek az Országos Üzem- és Munkaegészségügyi Intézet Élettani Osztályának vezetésére és ezért jöttünk haza. 1998-ban szerveztem meg Wassermann modell alapján a második európai klinikai terhelésélettani tanfolyamot a balatonfüredi kórházban, és erre Casaburi professzor is eljött. Ezután beszélgettünk, majd kért egy tollat és egy darab papírt, és elkezdett felvázolni egy alaprajzot. Megkérdeztem, hogy mi ez, mire közölte, hogy ezt az épületet kapta meg egy terhelésélettani és légzésfunkciós laboratórium létrehozására, már csak emberek kellenek bele; érdekelne? Így kerültem ide 1999 elején. A semmiből hoztuk létre ezt a labort, ami az egyik legfontosabb kutatóintézménnyé vált ezen a területen az elmúlt két évtizedben.
- A sorsfordító könyv előtt volt az a bizonyos angol nyelvű tudományos cikk, amivel minden előzetes nyelvismeret nélkül birkózott meg. Meglehetősen sokat elmond szerintem az akkori POTE-n uralkodó szellemiségről, hogy alapelvárásnak vették az 1970-es évek legelején, hogy aki tudománnyal akar foglalkozni, annak bizony ismernie kell a kurrens nyugati szakirodalmat, miközben az országos politikai klíma nagyon más volt.
- A nyelvtudás annak idején nem is volt elvárás a képzés során (még az egyetemen is oroszt tanultunk, amit szerencsére akkor elég jól tudtam). A tudományos fokozatom megszerzésekor tettem le a nyelvvizsgákat (1995-ben), és természetesen össze sem lehet vetni az angol nyelvtudás akkori szintjét a maival. Ezzel együtt a POTE a korszak politikai légköréhez mérten valóban aktív része volt a nemzetközi tudományos vérkeringésnek. Tigyi professzor épp ekkor jött haza Angliából, és onnan hozta magával azt az oktatási modellt, amelyben mi voltunk az első évfolyam. Úgy tudom, hogy kisebb-nagyobb módosításokkal a mai napig eszerint zajlik az oktatás. Kovács professzor is Angliából tért haza abban az időben. A nyugati, angolszász hatás nagyon fontos volt, ezt mutatta az angol nyelvű képzés elindulása is még az én pécsi éveim alatt a 80-as években. Ahogy hallom, napjainkban a POTE, illetve a pécsi orvostudomány kar talán a legjobb hazai Orvosegyetem, nagyon becsülendő teljesítménnyel!
- Tigyi József neve többször előkerült már, de rajta kívül kik voltak még meghatározó oktatók az ön számára hallgatóként, fiatal kutatóként?
- Rengeteg nevet tudnék felsorolni. A közelmúlt egyik kellemes meglepetése a kilencvenes éveiben járó Ozsváth Károly professzorhoz kötődik, aki az egyetemi karrierje előtt katonaorvos, ezredes volt a Honvéd Kórházban, és nemrég jelölt be a Facebookon. Ő óriási hatást gyakorolt rám a szociálpszichiátria területén: amikor katona voltam, az ő osztályán dolgoztam a Honvéd Kórházban. Nagyon szerettem Mess Béla bácsit, ahogy Czéh Gábort és a néhány évvel fölöttem járó Buzsáki Gyurit. Nem hagyhatom ki Flerkó professzort sem, ahogy a pathologus professzoromat, Romhányi Györgyöt sem; ők elképesztő hatást tettek rám az oktatási stílusukkal és ahogy a tudományos gondolkodást adták át. A munkám terén ki kell még egyszer emelnem Bíró professzort, aki lecsábított a bányába és megmutatta, hogy még egy élettanásznak is van ott tennivalója. Evvel kapcsolatban meg kell említenem Kovács Sándor professzort, aki lehetővé tette, hogy megteremtsük vele és Simor Tamás barátommal közösen azt a labort és munkát, ami nemcsak egy életre szóló munkát adott nekem (és másoknak is), hanem alapvető fontosságú lépéseket tett lehetővé a terhelés és légzés élettan területén. E nélkül nem lehetnék az, aki vagyok.
- Ahogy az ön karrierje is példázza, a magyar, sőt, specifikusan akár pécsi kutatók, orvosok derekasan helyt állnak az igencsak kompetitív nyugati tudományos közegben. Ön minek tulajdonítja ezt?
- Ez egy összetett kérdés. Nem feltétlenül politikailag korrekt dolog „magyar génekről” beszélni, de mégis azt látjuk, hogy a népességszámhoz képest tudományos téren kifejezetten erősek vagyunk. Elég csak megnézni a magyar Nobel-díjasok lakosságarányos számát. Ez pedig a mai napig így van, folyamatosan tűnnek fel az új tehetségek. Itt, Los Angelesben működik a Nyugati Parti Magyar Tudósklub, aminek a legfiatalabb tagja Dolinay Tamás épp a napokban tartott egy rendkívül izgalmas előadást nekünk az intézeti tudományos értekezleten. Konkrétabban válaszolva a kérdésre, nagyon fontos szerintem, hogy a magyar alapképzés sokkal erősebb rengeteg nyugatinál: egy, az orvoslás alapjait Magyarországon elsajátító fiatal orvos sokkal szilárdabb alapokkal rendelkezik mint aki akármelyik amerikai egyetemet végzi el. Ezt nagyon jól látom magam is, amikor szakorvosjelöltekkel dolgozom együtt itt: olyan eset is akadt, hogy egyikük nem tudta felhelyezni rendesen az EKG elektródákat. Az erős alapozás jelentős versenyelőnyt jelent, és az, akinek megvan a kellő ambíciója és szorgalma, sikeres karriert futhat be az Egyesült Államokban is. Emellett természetesen a posztgraduális képzésben nagyon fontos területeken az amerikai egyetemek világszerte vezető szerepet játszanak.
- A sikeres külföldi karrierhez persze meg kell hozni egy nem feltétlenül könnyű döntést: a szülőföld és rokonok, a család és a barátok hátrahagyását. Mennyire volt ez nehéz önnek?
- Nem volt könnyűnek mondható, és nem is volt véglegesnek szánt – olyannyira nem, hogy mai napig sem tartom véglegesnek, hiába telt el közben több mint két évtized. Éppen ez az, ami nagyon nagyon fontosan esik a latba abban az elhatározásban, amit majd meg kell hozzak. Jövőre töltöm be a hetvenedik évemet, és nem tudom még, hogy meddig dolgozom és meddig akarok, vagy tudok dolgozni. Jelenleg egy nagy projektben veszünk részt, a kardiopulmonáris terhelés tesztelés központi alaplaboratóriuma vagyunk három nagy klinikai vizsgálatban, azaz mi végezzük az összes adat feldolgozását. Ezt mindenképpen addig kellene csinálnom, amíg érezhetően szükség van rám, utána viszont jó eséllyel haza fogok költözni, hiszen minden oda köt.
- Mennyire jelent ez élő kapcsolatot az egyetemmel?
- Kevésbé. A kilencvenes évek elején hagytam el a Kórélettani Intézetet, azóta lényegében megszűntem ott létezni. Nem tudom, hogy aktuálisan ki vezeti, és mi a helyzet az általam létrehozott laborral. Úgy gondolom egyébként, hogy az rossz vért, feszültséget szül, ha valaki egy külföldi karrier után hazatérve kerül valahol vezető pozícióba, hiszen így mástól, egy hasonlóan ügyes, hasonlóan tehetséges embertől veszi el a lehetőséget. Ami engem érdekelne, az az általam megszerzett tudás átadása formális pozíció nélkül.
- A Pécsi Orvostudományi Egyetemről már sok szó esett, de magáról Pécsről még nem. 17 éves kora környékén került Pécsre, és bő két évtizedet élt itt, mielőtt egy néhány éves budapesti közjátékkal Los Angelesbe került volna. Mennyire fontos maga a város az ön számára?
- Nagyon. A mai napig ott él a legtöbb ismerősöm és barátom, ahogy a négy közül három gyermekem is. Ha hazamegyek Magyarországra, akkor az a Pécsre való hazamenetelt fogja jelenteni. Ez a város az otthonom, sokkal inkább, mint Los Angeles, és nagyon örülök a fejlődésének. A pandémia idején sajnos nem tudtam eljutni ide, de ez remélhetőleg változik a közeljövőben.
Fotó:
Dr. Pórszász János az általa létrehozott terhelésfiziológiai laboratóriumban 1995-ben a Pécsi Orvostudományi Egyetemen.