Sebészi ambíciókat dédelgetett, végül neuroendokrinológus lett dr. Merchenthaler István, akinek a pécsi orvoskarról egészen az Amerikai Egyesült Államokig ívelt a karrierje. A Marylandi Egyetem professzorával az egykori POTE-s évekről, valamint a fordulatos életpályáról beszélgettünk, továbbá kutatási területéről is, mely forradalmasíthatja a menopauzális tünetek kezelését.
Harta Viktor írása
- 1968 és 1974 között járt a pécsi orvoskarra. Miként emlékszik vissza a mintegy fél évszázaddal ezelőtti POTE-s időkre?
- Elképesztően jó évek voltak, nagyon szerettem Pécsett medikus lenni. Szinte minden előadáson ott voltam, mindegy, mikor kezdődött. Minden pillanatban valami újat tanult az ember, egyre inkább kinyílt előttünk a világ. Nagy hatású, nagy formátumú tanáraim voltak, akiknek élvezettel lehetett hallgatni az óráit, és bátorították is az embert. A szakmai ismeretek mellett a tanítás szeretetét is megkaptam tőlük: magam is oktatok a kutatás mellett anatómiát, szövettant, és fejlődéstant orvostanhallgatóknak, valamint vezetek egy kurzust „Biology of Aging” címmel.
- Vannak-e olyan tanárok, akikre különösen szívesen gondol vissza?
- Ha valakire úgy gondolok, mint „első számú” tanárra az pécsi orvoskari éveim alatt, az Romhányi György professzor. Az egyénisége, az előadásai elképesztően jók és izgalmasak voltak, világszínvonalú órákat hallgattunk nála. Megemlíteném meg sok más mellett Flerkó Béla anatómus és Donhoffer Szilárd kórtan professzorokat, akik rendkívül jóelőadásokat tartottak. Kivétel nélkül bent ültem minden órájukon.
- Sebészi ambíciókat dédelgetett, aztán a neuroendokrinológia lett a szakterülete.
- Igen, eredetileg sebész akartam lenni. Medikus koromban viszont felkeltette a figyelmem a POTE Anatómiai Intézete, ahol egy kiváló neuroendokrinológiai csoport működött. A másodéves szigorlatot követően egy évnyi kvázi technikusi munka várt ránk, azt követően kerülhettünk be valakinek a csoportjába, hogy komolyabban elmélyedjünk a tudományban. Emlékszem, Flerkó Béla professzor másodmagammal kiválasztott, hogy segítsük Rozsos István sebészprofesszor munkáját. Miután megtanultam a szükséges mikrosebészeti eljárásokat, majdnem két éven át operáltunk állatokat Rozsos professzor kutatásához kapcsolódóan.
Ez a munka összehozott neuroendokrinológusokkal, és egyre inkább azt mondtam magamnak, hogy elcserélném rá a sebészi pályát. Átkerültem egy másik csoportba, melyet az akkor Denverből frissen hazatért Sétáló György professzor vezetett. Gyuri az USA-ban az immuncitokémiával foglalkozott, mely abban az időben igencsak misztikus és új dolog volt. Én is elmélyedtem benne, és közösen azon idegsejtek kutatására fókuszáltunk, melyek az agyalapi mirigy szabályozásában játszanak szerepet. Itt kezdődött az én neuroendokrinológiai pályafutásom.
- Hamarosan mintegy 7000 kilométerrel távolabb, az Amerikai Egyesült Államokban folytatódott a karrierje. Hogyan jött a váltás?
- Az én életemben a megfelelő idő és a megfelelő hely kombinációja rendkívül meghatározó volt. Meghívást kaptam Chapel Hillbe, az Észak-Karolinai Egyetem Sejtbiológiai és Anatómiai Tanszékére, ahová 1981-ben érkeztem. Ebben az időszakban történt, hogy felfedezték a kortikotropin-felszabadító hormont, valamint az úgynevezett növekedésihormon-kibocsátó hormont (GHRH), a fejlemények pedig az én munkámra is hatással voltak.
Miután letelt az egy év (az akkori gyakorlat szerint ennyi időt lehetett külföldön tölteni), hosszabbítást kértem, így kaptam egy második évet. Ez lehetővé tette, hogy kihozzam a családomat is. A második év is jól sikerült, részben köszönhetően a fentebb említett felfedezéseknek. Időközben meghívást kaptam New Orleansba, a Tulane Egyetemre, így kaptam egy harmadik évet is. 1984 nyarán jöttünk haza. Az 1984-88 közötti időszakot a POTE Anatómiai Intézetében töltöttem, de minden nyáron kimehettem az USA-ba két-három hónapra, amikor nem volt tanítási kötelezettségem.
.jpg)
1988-ban viszont ismét az USA-ba vezetett az utam: az észak-karolinai National Institute of Environmental Health Sciences-ben (NIEHS) nyílt lehetőségem kutatni. Ekkor már kevésbé leíró jellegű volt a munkám. Az egyik fő kérdés, ami foglalkoztatott minket, az a kolokalizáció szerepe volt (amikor különböző neurotranszmitterek, neuropeptidek ugyanabban az idegsejtben fordulnak elő). Ez akkortájt újdonságnak számított, sokan fókuszáltak a kolokalizációra és annak mechanizmusára. Magam rengeteg időt töltöttem a luteinizáló hormont felszabadító hormon (LHRH) és galanin kolokalizációjával és ösztrogénfüggőségével.
Időközben meghívtam egy pécsi kollégámat, Liposits Zsoltot a POTE Anatómiai Intézetéből. Zsolt kétszer hat hónapot töltött az NIEHS-ben. A közös munkánk annyira sikeres volt, hogy felmerült egy kis „magyar labor” felépítésének az ötlete, melyet féléves rotációval vezetnénk Zsolttal.
Az NIEHS ebben annyira partner volt, hogy felajánlotta, mindössze a szállítási költségért cserébe odaadják a frissen lecserélt műszereiket a pécsi orvoskar Anatómiai Intézetének. A válasz viszont, amit kaptam itthonról, több volt, mint meglepő: azt mondták: „nem, te pedig jössz haza”. Napokig nem aludtam, azon töprengtem, hogy mitevő legyek: maradjak vagy menjek haza. Pár álmatlan éjszaka után úgy döntöttem, hogy maradok az USA-ban, bár erre korábban sohasem gondoltam.
- Nem lehetett könnyű egy ilyen döntést megélni.
- Egyáltalán nem volt az. Mindez 1990-ben történt, de még most is sokszor vannak napok, amikor azt mondom, megbántam, máskor viszont úgy látom, hogy helyes döntést hoztam.
A NIEHS-nél jó helyem volt, a főnököm nagyon kedvelt, elő szeretett volna terjeszteni egy állandó pozícióra. Ez 1993-94-ben történt. Az előterjesztési procedúra során azonban kiderült, hogy gond van a vízumommal. H-1 vízumon voltam, ami nem jogosított állandó állásra az USA-ban. Azt megváltoztatni nem könnyű, és az egyik követelmény szerint két évre haza kellett volna térnem Magyarországra. Meglesz-e még az állás amire pályáztam?
Kellemetlen heteket éltem át, nem tudtam, mit tegyek. Ekkor ismét a segítségemre sietett a „jó időben jó helyen” - faktor: a főnökömet felkérték egy új intézet alapítására egy gyógyszerkutató intézetben. Megkért, hogy menjek vele, én pedig igent mondtam. A Women’s Health Research Institute-ban (akkor még a Wyeth része volt) „Director” állát kaptam, hónapokon belül pedig megkaptam a zöldkártyát, így megoldódott az államokbeli tartózkodásom kérdése.
Maga az intézet fantasztikus volt, gyönyörű, szupermodern, elképesztő anyagi lehetőségekkel. Itt fejlesztették ki a menopauza tüneteinek enyhítésére a Premarint, mely hatalmas hasznot hozott, ugyanakkor szükség volt egy olyan hormonterápia kidolgozására, melynek nincsenek olyan mellékhatásai, mint a Premarinban lévő ösztrogéneknek. Ismét jókor jött egy tudományos áttörés: felfedezték a béta-típusú ösztrogén receptort (ERβ), és mi azonnal belekezdtünk egy évekre szóló, nagyon sikeres kutatásba. Az ERβ központi idegrendszeri lokalizációja azt sugallta, hogy egy ERβ-specifikus molekula segíthet elkerülni az ösztrogén mellékhatásait.
A dolgok kiválóan mentek az intézetnél – egészen 2002-ig. Ekkor ugyanis megjelent egy több tízezer nő bevonásával készült tanulmány, mely szerint rengeteg veszélye van az ösztrogénnek, többek között növelheti a méhrák és a mellrák kockázatát is, és trombózist okozhat. Hatására az orvosok vonakodtak a Premarin felírásától, a nők pedig a beszedésétől, noha szükségük lett volna a menopauzás tüneteik – hőhullámok, hangulatingadozás, alvászavarok – kezelésére.
Hatalmas káosz lett, melyben a Wyeth is megszenvedte a fejleményeket. Az világos volt számomra, hogy nincs jövőm a Wyeth-nél. Miután tíz évet töltöttem ott, nyugdíjba mehettem. A nyugdíjazási folyamat alatt viszont felvettem a kapcsolatot a Marylandi Egyetemmel, ahol professzori állást kínáltak nekem. Elfogadtam, és jelenleg is itt vagyok, az Epidemiológiai és Közegészségügyi Tanszék és az Anatómiai és Neurobiológiai Tanszék professzoraként.
Talán egy éve lehettem új pozíciómban, mikor egy szemináriumon egy texasi kollégám úgynevezett „non-feminizing” ösztrogénekről beszélt: olyan ösztrogénekről, amelyek nem károsítják a méhet és a mellet. Az előadása közben elejtette azt a mondatot, hogy a laborjába érkezett egy magyar kémikus, aki felfedezett egy agy-specifikus ösztrogént.
Ez számomra óriási hír volt. Mikor a Wyeth-nél dolgoztam, rendre hangoztattam, hogy szeretnék agy-specifikus ösztrogént találni, és meg voltam róla győződve, hogy ezt az áttörést kémikusok hozhatják el. Csak álmodozzak, válaszolták, ezt egyszerűen lehetetlenség megcsinálni. Érthető hát, hogy rendkívül felvillanyozott, amit hallottam. Megkérdeztem a magyar kémikus nevét: Prókai László.
Felmentem az irodámba, és azonnal hívtam a honfitárs kollégát. Mikor felvette a telefont, annyit mondtam: „Laci, Merchenthaler István vagyok, én is magyar vagyok. És győztél”. Felfedezése rendkívül fontos volt: az ösztrogén metabolizmusának tanulmányozása során talált egy összetevőt, ami bizonyos enzim hatására ösztrogénné változik. Lényegében egy pro-ösztrogén molekulát talált, melyet a szervezet (de csak az agy) alakít át ösztrogénné. A módszer lényege, hogy a női nemi hormont úgy lehet az agyba juttatni, hogy az az agy-vér gáton átjutva konvertálódjon ösztrogénné, közben pedig nem károsítja a perifériát mert ott ez a konvertálás nem történik meg.
Lacival közös munkába kezdtünk, hatalmas elánnal, rengeteg kísérlettel és értékes publikációkkal. Az az elmúlt évtizedben elsősorban ezzel a molekulával foglalkoztunk. Kutatásunk lényege, hogy állatmodelleket használva bizonyítsuk, hogy ezt a pro-ösztrogént gyógyszerként lehet majd használni (ösztrogénterápia) mely hatékony a menopauzális depresszió, az alvászavar, a hőhullámok kezelésében, lassíthatja vagy megállítja az emlékezőképesség hanyatlását, ugyanakkor nem hordoz lehetséges káros mellékhatásokat a mellre és a méhre nézve.
Úgy látom, hogy mi, mint alaptudománnyal foglalkozó kutatók, majdnem elértünk a csúcsra. A hátralévő munka már gyógyszerkifejlesztés. Ha igy lesz, tényleg nyugdíjba mehetek (nevet.)
- Hatalmas karrierívet futott be, ráadásul kontinenseken átívelőt. Maradtak-e kapcsolatok a régi pécsi diákévekből?
- Mikor először hazatértem Amerikából, Büki András lett az egyik diákom (dr. Büki András professzor, a PTE ÁOK Idegsebészeti Intézetének igazgatója). Nagyon kedves barátom, vele a mai napig kapcsolatban vagyok. Sokáig tartottuk a kapcsolatot Liposits Zsolttal, aki kint volt velem az USA-ban. Másokkal, régi pécsi kollégákkal leginkább csak emailt váltunk időről időre.
- Hogy ítéli meg azt a tudást, amit a pécsi orvoskaron sajátított el?
- Nagyon pozitívnak értékelem, az egész neuroendokrinológiai gondolkodásmód a POTE-n született, ott hatott rám olyképpen, hogy nem gyakorló orvos lettem, hanem kutató. Emellett a pécsi Anatómiai Intézet egy fantasztikusan jó intézmény volt. Családias, egymást támogattuk, élveztünk ott lenni, rengeteg pozitív megerősítést kaptunk. Sosem felejtem el Flerkó professzor urat, aki este hétkor is szakított arra időt, hogy odajöjjön hozzám, és megkérdezze, „no, Pistám, mit csináltál?”. Ilyenkor belenézett a mikroszkópomba, és látván a metszetet, a festést, csak azt mondta: „gyönyörű, fantasztikus”. Hát mi más kell egy fiatalnak, mint lelkesítés?